Padlóra küldhetsz, de ha felkelek, fussál b*meg!

Cseppet sem túlzás azt állítanom, hogy 2018 számomra az újrakezdés éve. 2017 végére minden összeomlott körülöttem, kicsúszott a talaj a lábam alól. Kicsúszott alólam, mert a Sors így írta meg, illetve kicsúszott, mert páran erőteljesen rángatták… Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, és leírni, mi minden történt azóta, hogy aztán újrakezdhessem itt is, ebben az otthonos fészekben, ami már annyiszor átsegített a nehéz és a még nehezebb időkön.

A tavaly évet a kanapém fogságában töltöttem. Nem, nem raboltam ki az IKEA-t, nem lett valami hiperszuper új fekhelyem, hogy aztán rabul ejtse a seggemet. Nem. Se kanapé, se önként vállalt seggmeresztés. Merthogy nem volt seggem. Nem volt seggem, de combom és karom se, csak rakat, megfelelő helyeken összeillesztett csont voltam, abból lehetett következtetni az igaz valómra. Ember. Ember, nő, ám leginkább önmagam sötét árnyéka. Olyan sötét, hogy egy időben tényleg eltűntem, hiába vonszoltam magam végig az utcán, senki nem mert rám nézni. Megértem. Ijesztő volt… Egyszer-egyszer előfordult, hogy egy empátiában gazdag ember odajött megkérdezni, jól vagyok-e, hívjon-e orvost, de én csak ráztam a fejem – csoda hogy a gülü szemeim ki nem estek – és húztam magam tovább. Amikor tudtam. Mert sokszor nem. Az időm jó részét alvással töltöttem, már amikor nem épp hánytam, vagy nem azon vinnyogtam, hogy rosszul vagyok. A fürdéstől kifejezetten irtóztam, mert egyrészt pucér voltam, másrészt tükrök (menekültem előlük), harmadrészt pedig olyankor kedvemre számolgathattam a kiálló csontjaimat… A legmélyebb gödörben 34 kilót mutatott a mérleg, illetve egy idegileg összecsúszottabb időben 33,8 kilót, de akkor úgy beszartam az ijedtségtől, hogy hetekre meg se közelítettem a mérőeszközt. Nem, míg úgy nem éreztem, hogy talán beleesek a vágyott 35 kilóba, és hízok, de ezt hiába vártam sokáig. És hogy mi volt mindennek az oka? A gluténérzékenység. Meg a lelki terhek.

Hiába ettem, minden kijött, általános menet szerint 5-10 percen belül – napi 5-6 hányás -, ha fél órát bennem volt az étel, az valószínűleg véletlen nem tartalmazott glutént… Z. jött rá, ő kérte, hogy tegyünk egy próbát, mert hazaérve azzal fogadtam, hogy összeestem a folyosón, mert nem bírtak el a lábaim… “Lehet, hogy gluténérzékeny vagy, nem?” Hevesen tiltakoztam. Anno nézték, negatív lett, mindig is ettem kenyeret, tésztát, mindent, biztosan nem az a baj. De akkor mi… Tudja a fene. Végül rászántam magam a próbára, és két nap hús és krumpli evés után megmaradt bennem az étel… A kurva életbe… Nem elég a Crohn-betegség, most még a pajzsmirigy bajhoz ez is kell ráadásnak? Kell. Három a magyar igazság, könyörgöm, tekintsünk el a ráadástól…

Mikor erre rájöttünk, már tudtuk kezelni a helyzetet, és a súlyom is elkezdett mozogni felfelé (10-20 dekák kapcsán kénytelen voltam örömtáncot lejteni), apadtak a combomnyira ödémásodott bokáim, tényleg azt hittem, túlélem szépen ezt is…

De a Sorsnak még nem volt elég, még mutatott egy olyat, amitől tényleg csattantam a padlón: elvesztettem a Papusomat. Elment ő, váratlanul, semmi jelét nem mutatva a bajnak, és én csak néztem… Ez mi? Ez hogy lehet? Ő volt a családom, ő volt az utolsó közeli családtagom, az apám, a keresztpapám, a nagyapám… Képtelenség… Hogy teheti velem ezt az élet, hogy lehet ennyire kegyetlen? Én már nem kérdezhetek meg se fontos, se banális dolgokat… Senki nincs, aki mesélne arról, milyen volt a sosem látott anyám, vagy hogy milyen voltam pelenkásnak… Eltűntek a gyökereim… Én, a fa ott álltam gyökérzet nélkül, és éreztem, még egy enyhe szellő, és dőlök. És akkor vége lesz mindennek.

Ijesztő, tudom. De muszáj megmutatnom, mert páran nem érezték a dolog súlyát. “Ruhában nem tűnt fel…” Hát majd itt meglátod. Ez voltam én. Innen jöttem vissza. Voltam drogos/anorexiás/rákos – mert teóriákat gyártani még mindig egyszerűbb, mint kérdezni.

Erre számítottam én is, és a környezetem is. Mindenki biztosra vette, hogy innen nincs tovább, csak Z. hitte és mantrázta belém, hogy ebből is kijövünk, Papus velünk van, és fentről segít. A világ a miénk, és lassan új gyökereket eresztünk, és nekünk is lesznek csemetéink… Hittem-e? Néha igen, néha nem, de a szívem mélyén azért bíztam. A remény halvány pislákoló sugarai ott voltak, bár ezután következtek csak ismeretlen viharok, ismeretlen fájdalmak, amikre nem voltam kész – hogy is lehettem volna, amikor egy szakadék szélén egyensúlyoztam?!

Páran tényleg lemondtak rólam, s Z.-t is figyelmeztették, hogy ezt nem biztos hogy kibírom már… De basszus, az erő, ami bennem van, amiről én sem tudtam, túlvitt ezen is. Kilót kilóra halmoztam, mára a 34-ről felkúsztam 49 kilóra (2018.08.5. mérés). Bár sokszor átkozódva, de végigcsináltam a német nyelvtanfolyamot, leraktam a középfokút, és még azt az évek óta űzött egyetemi vizsgát, a Rókát is letettem. Mit nem adtam volna érte, ha elújságolhatom Papusnak…

Szinte hallom, ahogy megtörténik:

Nagy hírem van, megvan a Róka!

Hányas lett?

2-es, de megvan.

Miért csak kettes?

Ne viccelj már, ez róka! Ebből a kettes hatalmas eredmény!!!

Hát nekem ugyan nem. Annyiszor mondtam már, nekem a kettes nem jegy. Róka ide, róka oda, te legyél farkas, aztán kapd el a farkát…

Sajnos ez a párbeszéd csak az én fejemben zajlott le, mint az is, amikor a nyelvvizsga meglett, amikor Lengyelországba eljutottunk, amikor kibírtam a 30-dik szülinapomat bőgés nélkül… De lejátszódott. Fixen tudom, mire mit mondana Mama is, Papus is, és mélyen azt is elhiszem, hogy látják is az utam, segítenek is, és velem vannak, minden pillanatban.

Bár a facebook és az instagram keveset mutatott ezekből a keserű pillanatokból, ottvoltak mind, egytől, egyig. Hazudtam volna? Nem. Ha állandóan ott keseregtem volna, azt kapom, hogy pesszimista vagyok és dagonyázok a fájdalmamban, élvezem és fitogtatom. Nem így történt. Sokszor még Z. előtt is elhallgattam, ami épp a fejemben járt, pedig nem voltak habos, üde gondolatok. Eltakartam, de néha megmutattam. Néha feltartottam a kezem, időt kértem, és hátráltam. Még ne. Még ne beszéljünk róla, még ne, most ne. Megoldottuk. Mentünk tovább ketten, néha húzott, de haladtunk. Haladunk most is. Csak nem mindig nyújtjuk be a számlát, pedig az ár igen magas.

Tehát túlélek mindent, erősebb vagyok, mint valaha, és erősebb, mint a csótányok. Engem nem fog senki sehonnan kigolyózni, engem nem fognak kisemmizni, megtörni, eltaposni. Legfeljebb azon szomorodom el időről-időre, hogy azok az emberek, akikkel ugyanazt egyszer átéltük, hogyan felejthetik el a múltat.

Mostantól előre nézek, a céljaim felé török, és mindenki, akinek túl kevés/túl sok/túl lágy vagy épp túl kemény vagyok, az tehet egy szívességet. Nem muszáj velem foglalkozni, le lehet törölni az ismerősök listájáról, nem muszáj köszönni se, de az biztos, hogy az elkövetkezendő 2*30 évemben mindenki annyit és úgy fog kapni tőlem, amennyit és ahogyan ő adott. Mert volt, aki adott kérés nélkül is, és volt, aki a leggyengébb pillanataimban támadott hátba. Semmi gond. Megbocsájtani meglehet, de az ilyen húzásokat nem felejtem el, bocs.

Felálltam, ismét, visszatértem. Július 26-án betöltöttem a 30-at, de már 3-szor álltam közel a játék végéhez. Játék vége, mekkora baromság. Majdnem megpatkoltam, na. A doktornő, akihez terápiára járok, kismilliószor elmondta: Zsuzsi, így nem jó. Maga tényleg eszik? Nem tudom elhinni, hogy amit ide leírt (nagyjából 3-4000 kalória per nap) az mind elfogy… Komolyan? De akkor hol van? Miért nem látom? Nagyon nagy baj van, így nem fog életben maradni. 34 kiló nagyon kevés… Tudtam én, hogyne tudtam volna, küzdöttem is, egyre csak ettem és végre látszik az eredmény is:

Na, ezt a képet szabad böngészni, kinagyítva. Boldog vagyok és a téli létemhez képest majdnem dagadt, de 10 kilóra még vágyom. 🙂

Szóval így állok, meg jövök, meg megyek – időnként napi 4-5 kilométert majd’ fáradság nélkül. Van szerelmem, van cicám (bár állatkínzó vagyok, ez kiderült egyesek számára… ebből a posztból, mert ezt valószínűleg nem olvasták…), van otthonom és tele vagyok tervekkel. Néha kevés a 24 óra, hogy minden elképzelésem véghezvigyem és a legkevésbé sem bírok megülni az egyre kevésbé csontos seggemen, mert menni és tenni akarok. Miniszoknyában és platinaszőkén. Mert igenis, hogy létezem.

Szóval kedves kórság, én felálltam, te meg fussál, de ajánlottan kurvagyorsan!

suznvilaga

 

7 thoughts on “Padlóra küldhetsz, de ha felkelek, fussál b*meg!

  1. Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.
    (Albert Einstein) … mert a sok nehézség ellenére , van igaz társad Z. ,… – Kivánok nagyon sok kitartást , és a legjobbakat .

     
  2. Kedves Suzy,

    Meglepődtem a sorok láttán. Sajnálom, hogy a felhők ilyen durván összecsaptak a fejed fölött 🙁 és fogadd őszinte részvétemet.
    De örülök, hogy kitartóan törtél előre!

    Hogy téged idézzelek: “Mert volt, aki adott kérés nélkül is, és volt, aki a leggyengébb pillanataimban támadott hátba. Semmi gond. Megbocsájtani meglehet, de az ilyen húzásokat nem felejtem el, bocs.”

    Ismerős sorok ezek számomra ,de nagyon. Átéltem én is. Szerintem az ilyen dolgok is közrejátszanak, abban, hogy az ember erősebb legyen. Az állatkínzó résszel kapcsolatban még mindig no comment. :’D
    Zárásképpen annyit írnék még, hogy örülök, hogy újra jól vagy és légy mindig ilyen kitartó és erős.

     
    • Kedves Anett! Nagyon köszönöm a soraidat, bizony nem volt egyszerű, de ha nem döglöttem bele, feltett szándékom, hogy erősebb legyek általa. ❤️ Ezek a furcsa emberek pedig, akik ilyenkor gáncsoskodnak… bízzuk a karmára a dolgot, szépen el lesz intézve.

       

Te mit gondolsz?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..