Egy született feleség győzelme a vérvétel mumusa felett

Rémisztő, felemelő, erőt adó, kétségbeejtő – leginkább így tudnám jellemezni a fejemben kialakult helyzetet.

Tisztában vagyok vele, hogy a fenti jelzők két-két darabja pont szöges ellentétben áll egymással, de ez adja vissza a kavargó érzelmeket leginkább. Én magam is ellentétben állok, két pólussal létezek, mint valami elcseszett mágnes és képes vagyok saját magammal is hajba kapni – szőke nő lévén, ugyebár.

Ez történt egyik délután is, mikor hulla fáradtan küzdött a jó kislány és a lusta dög énem, hogy ugyan elmosogassak-e rögvest, vagy előbb dögöljek kicsit meg és aztán emeljem meg a seggem a kanapéról. Győzött a született feleség. Némi csendes vonyítás után cirka kettő perc alatt kivégeztem a pár tányért, még a szekrénybe is berakodtam, majd megindultam a nasiraktár irányába és fennhangon azt mondtam:

– Hát ezért kellett nyávogni, baszdmeg? Te tiszta hülye vagy. – mindezt úgy, hogy a lakásban egyes egyedül tartózkodtam. Agybajos Zrt.

Persze ezen ilyen öt nap után kettő ezredmásodpercig sem kellene csodálkoznom, de csak megteszem.

Szeptember kilenctől tizenháromig volt előírva a kötelező belgyógyászati gyakorlatunk első szakasza, ami nekem két hétre előre gyomorideget okozott. Egyrészt ott volt az a rengeteg emlék, a rengeteg beidegződés, másrészről meg a lehetőségek tárháza. Félelmekkel vegyes örömteli várakozás, ami előidézi a murányi kutya effektust (mikor ezt leírom, eszembe jut, hogy ugyan használom a kifejezést, de nem tudom mit jelent. Olyan ez, mint a kokyu nage. Rá is kerestem. Meghaltam a röhögéstől… remélem a posztot azért be tudom fejezni…).

Szombat reggel már olyan voltam, mint egy mérgezett egér, de mivel ennek a melléknévnek  fokozása ismeretlen számomra, nincsenek szavaim rá, hogy milyen voltam vasárnap este. De a hülyének egy igen felfokozott esete, az egyszer fix.

Előre eldöntöttem, hogy én tíz órakor már rég szundikálni fogok, hogy másnap ötkor(!!!!) frissen és fürgén keljek ki a meleg ágyból – de ennek a tervnek a tízórási része pont úgy dugába dőlt, mint friss és fürgés. Szívás, de valahogy előre tudtam.

Mikor 4:55-kor megszólalt a telefonom, és eljutott a tudatomig, hogy ez most azért vernyog, hogy pattanjak a fürdő felé, megemlegettem minden oktatáshoz és gyakorlati képzéshez és kórházi vezetéshez kötődő személy összes nőnemű felmenőjét, de még a dühöm e módú nullsza hangerős kinyilatkoztatása sem vezetett eredményre. Továbbra is kurvaálmos voltam.

Miközben azon küzdöttem, hogy lehetőleg néma csendben tevékenykedjek, természetesen minden lábos felborult, minden púderecset leesett, a nadrágom övcsatja nekicsapódott az ajtófélfának – mintha direkt éreztetné velem az univerzum már a nulladik percben, hogy egy rakás szerencse vagyok. De ha egyszer valamilyen véletlen folytán megúsztam a müzlistálba belefejelést, útnak is kéne indulni. Kórházi szerelés táskába, kaja elrakva, és igyekezzünk nem sugárban rókázni az idegességtől – mission impossible.

Az igazi pofon akkor ért, mikor kiléptem a 15 fokos reggeli (hajnali, éjszakai!!!) vaksötétbe és nekiindultam a városnak.

Okos szőke, menjél persze a temetőn keresztül. egyik pillanatban azon járt az eszem, hogy biztos valami hülye kis ribinek néznek, aki ilyenkor csattog haza a vasárnapi buliból; a következőn pedig azon rettegtem, hogy valami buliból hazainduló részeg megtámad és megöl. Csupa pozitív gondolat, csupa vidámság.

Nem segít itt még a Lady Antebellum sem. Need you now, need you now – nem is tudom, hogy ilyen esetben bátorító ölelésre van-e inkább szükség vagy bújjak a takaró alá és csináljak úgy, mintha nem is léteznék. Zseniális ötletek, á la Jeanne D’Arc!

Két képzeletbeli saller és róttam tovább az utat. Úgy féltem, mintha engem akartak volna kibelezni (ismét), holott azért mentem, hogy szegény betegeket gyepáljam. Túl jó az empatikus készségem. Ez később is kiderül.

Nagy nehezen eljutottunk a helyünkre, adott némi biztonságérzetet az, hogy még három ismerős arc parázott a helyzettől úgy, mint én; illetve ha belegondoltam a páciensek helyzetébe, hogy három remegő, ám kalandéhes gyakornok feni rájuk a fogát; beláttam, hogy talán nem is annyira a rossz oldalon állok.

Az első frász ott ért, mikor kiraktak elénk fecskendőket, tűket, és különböző kiszerelésű üvegcséket, hogy akkor keverjük be a déli gyógyszert. Bár mindent háromszor ellenőriztünk, és még az ellenőrzést is csekkolták; folyton azt éreztem, hogy tuti, hogy rosszul keveredik a cucc, vagy valami történik és valakinek baja lesz. Természetes első reakciók. De elkészültek a kutyulmányok és megnyugodhattam. Míg azt nem mondták, hogy akkor add be.

Hogy a branülre kössünk infúziós szereléket és azt folyassuk le? Meg légtelenítsünk? Tuti ott marad egy tetves buborék!

Legszívesebben elbújtam volna, annyira féltem, hogy az amúgy is tönkretett vénájú betegeknek én cseszem széjjel a karjukat – ehelyett a nekem jutott bácsi, mikor végeztem felnézett rám és azt mondta:

– Nagyon finom keze van ehhez, holnap is jöhet beadni.

Na, ez volt a nap csúcspontja, itt akartam örömömben sikítani. Meg két órakor, mikor letelt a nap és búcsút intettek a leszakadó derekunknak.

Úgy éreztem, életemben nem voltam olyan fáradt. Kilencven kilós nénivel hagytak magamra, hogy akkor mosdatás, ágyhúzás, tisztázás. Úgy, hogy körülbelül mozdulni nem tud. Én vagyok ötvenöt kiló alulról. Yepp!

És ő csak egy beteg volt, a nagyon sokból. Hulla voltam. Teljesen. Fekvés-alvás. Újnap. Rögvest.

Mintha tíz percet pihentem volna, hipp-hopp elött a reggel és vele legrosszabb nap a héten.

Tíz óra sem volt, ami ha azt vesszük, hogy műszak fele, jó; de mégsem. Az egyik néni, akivel egy mondatot sem beszéltünk ugyan, mert nem volt olyan állapotban, elment.

Sokk. Nem az első életemben, és nem a legnagyobb, de sokk. Nem ő, hanem a saját emlékek. Tudtam, ez oda fog vágni. Tudtam, hogy lesz ilyen. Mégis. A gyomrom megtelt azzal a tehetetlenséggel, amit már kétszer éreztem. Láttam valamit, amit már eddig sem kellett volna. Kimentem.

Fogtam magam és kisétáltam a kórteremből. Tudtam, hogy ki kell mennem.

Egyetlen pillanatig érdekelt csak, hogy ki mit gondol, majd kivonultam és leültem.

Mondhatjuk, hogy gyenge vagyok. De én nem így fogom fel. Felismertem a korlátaimat és nem feszítettem túl a húrt. Beismertem, hogy ennyi és félrehúzódtam, ahelyett, hogy ott estem volna össze.

Erős vagyok – ezt mondtam magamnak.

Túléltem a napot, megcsináltam. Később átmentem a gasztrós rendelésre, mintha hazamentem volna és végignéztem egy tükrözést. Tartottam a beteg lábát, míg a doktornő dolgozott. Néztem és füleltem.

A túloldalon álltam.

Bejött a kedvenc nővérem, majd az asszisztens is:

Zsuzsa a túloldalon? Milyen érzés?

Hihetetlen. És mégis, minden rezzenését éreztem a betegnek. Tudtam, mikor miért nyüszít. Eszméletlen.

Hosszú nap volt, a fejem zsongott, csendet akartam kint és odabent is. Hazamentem, rekordidő alatt befaltam egy púpozott tál tésztát, majd fejemre húztam a takarót és két órát aludtam. Álom nélkül. Hálaistennek.

Este elmentünk kicsit ‘lazítani’ és valahogy rögtön értettem a Grace klinika azon részét, mikor műszak után kikötnek Joe-nál a bárban…

george-alex-izzie

 

Annyira szerettem volna bedönteni egy valamit, hogy még távolabb kerüljenek az emlékeim, de aznap estére még volt egy szem az antibiotikumból, hogy véletlen se örüljek. Kóláztam. De orrbaszájba.

És akár a hét későbbi napjain, rögtönreggellett, és én nagyonutáltammegint.

Igyekeztem bemesélni magamnak, hogy meleg van és napfény, és nem öt, hanem kilenc óra, vajmi kevés sikerrel jártam.

Persze, mire beértem, mindig jobb kedvem lett, mindig töltődtem kicsit, mindig vártam valami új kalandot és az új kaland mindig beköszöntött.

A tükrözéstől eljutottunk a polipeltávolításig, az infúzió összerakásától a szuriig és rengetegszer köszönték meg a segítséget.

A liftben és a folyosón a betegek és a hozzátartozók előre köszöntek, más osztályos dolgozók mosolyogtak, ha összefutottunk. A mentősök vigyorogtak, ha megláttak minket, a munkások meg hozták a formájukat, csak itt épp az egyenruha fokozta a hatást.

gf

A hét legnagyobb dilemmája viszont az utolsó nap ért utol. Egész héten tolódott egy műtét, egy tracheostoma. Elrendezték, hogy bent lehessünk. Bent akartunk. Tiszta Grace klinika. Négy őrült, aki azért ugrál, mert egy komplikált műtét vár valakire.

Akartam. Nem ment. Elismerem. Nem mentem be. Ismét felismertem a korlátaimat, és szembenéztem. A héten legyűrtem a tűparát. Szúrtam és végignéztem, ahogy vért vesznek. Ment. Hős.

Lassan, de haladok. Sokat adnék érte, ha rezzenéstelen arccal bírnám nézni a kaszabolást, de ehhez (még) kevés vagyok. Lehet, hogy nem is leszek több. De dolgozom rajta.

Mindenkinek megvan a területe. A kaszabolás és a halál nem feltétlen az enyém. Mindenhez hozzá lehet majdnem szokni, de nem erőszakolom meg magam, mert ennek is oka van. Az egészségügy ezerarcú. Jártunk laborban, emberek minták között és mikroszkóppal. Páciens helyett egy lelet és egy vizsgálatkérő lap.

Kösz, de nem.

Embereket akarok, betegeket, akiken segíthetek. Egészséget a betegségből. Elfogadom, hogy mindenkin nem lehet segíteni, és azt fogom nézni, akinek sikerült, nem azt, akinek nem. De egy másik területen. Nem a halál érdekel.

És meg fogom találni az én területemet. Ezért van a sok gyakorlat ezer helyen. Egyszer ott fogok állni, és tudni fogom, hogy ez az én helyem. És arra megyek majd tovább. Addig pedig szívom fel a sok tudást és a fecskendőbe a cuccot. Attól, hogy nem úszok vérben, még érdekel. És attól, hogy nem mászok bele más mellkasába, még igenis este az ágyban elolvasom, hogy hogyan teszik.

Nyakig pedig maximum a jénaiba bújok bele és a csirkemájon próbálgatom a metszéseket. Aztán a jó ég tudja.

A desperate houswife énem is sokáig kusshadt, ma mégis a konyhában töltöttem a napot, holott pár éve mirelit hús kisütése is falakba ütközött. “Annyi a világ, amennyit beletöltesz.”

Én cseppenként haladok.

1239948_640552022635156_1888772958_n

 

2 thoughts on “Egy született feleség győzelme a vérvétel mumusa felett

  1. Iszonyatos egy meló lehet ez is. Csak azt a korábbi hozzászólásomat tudnám ismételni amit ahhoz a bejegyzésedhez írtam amikor elkezdted ezt az egész “tanfolyamot” vagy hogy is hívjákot…
    Amúgy azért is jó olvasni téged, mert egyrészt látom hogy nem csak nekem vannak kemény napjaim, hanem mert igazolod többek közt azt a nézetemet a nőkkel kapcsolatosan amit a rideg, férfi logikámmal megállapítottam: “A női nem, nem a gyengébbik nem!” 🙂 😛

     

Te mit gondolsz?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..