Süti, vakond, kínaiak

Tegnap este így kezdtem neki, de nem ment. Ma befejezem, ha fejre állok is 🙂 Tehát.

Hazaér az ember lánya egy félnapos barátnőzős, csatangolós délután-este után, cirka negyed nyolckor és mi az első dolga?

Hát persze, hogy leül ide krampácsolni… Na jó, nem. Először feltesz egy vizet (igen, egy vizet – mert így tetszik) forrni. Kell a tea. Főleg a fekete tea. Mert a kisasszonynak nem volt elég a mai kóla, meg süti meg kapucsínó meg pizza, neki még estére is kell egy löket koffein.

Ott figyel és sír és rimánkodik a zöldteás doboz, hogy légyszi, basszus igyál már belőlem, de most azért sem. Nekem az éberségemhez most ez kell. Aztán majd pörgök itt hajnali háromig a drága Lajossal, mint ama nevezetes búgócsiga. És még utána sem alszom el, mert rám jön a zenehallgathatnék, meg a müzliehetnék, meg a jóég tudja mi. De előbb az előzmények…

Kezdődött ott a dolog, hogy Barátosném felhív reggel, hajnalok hajnalán, és arra kér, hogy

-Menjünk Tihanyba.

-Minek?

-Hát csak. Sétálni meg ilyenek.

-Mikor?

-Most.

-Frászt! Még enni sem ettem.

-Akkor?

-Majd délután…

Ez lett a háromnegyed három.

Az már a buszon “csendes üdvrivalgást” okozott, hogy felvetettem egy esetleges cukizás lehetőségét, de mikor a hely is kiderült, bomba siker…

A neves Rege Cukrászdáról van szó, amelyről én a Mamáéktól hallottam… Az ő törzshelyük volt Tihanyban, és akárhányszor mentünk át valakivel, megkérdezték, hogy na, voltam-e végre ott is… Hát nem találtuk, rossz helyen kerestük. De egyszer aztán… meglett. És azóta is mindig megvan. Ha Tihany, akkor Rege. És ez a reklám helye és marhára nem fogom kiírni, hogy termékmegjelenítés meg egyéb zagyvalékok.

Ez egy olyan pont az életemben, amire igazából ma jöttem rá. Mármint az idillre és nem a médiatörvényekre. Van az a dolog, hogy ezeket a csillagokat nézte a világ legelső szerelmespárja is… Blődség. Ez viszont annyira valós. Azon a teraszon kávézgattak a Papával, és ugyanolyan szerelmesek voltak a helybe akkor, mint mi ma. Pedig mikor volt már, hogy ők ott ültek… A hely 1961-ben nyitott! Előtte az Apátság gazdasági udvaraként funkcionált, most meg egyenlő lett a kedvenc cukrászdánkkal.

Ezen a fotón akár ők is lehetnének, de nem. Majd áttúrom a fényképes zsákot, hátha találok valami bizonyítékot, ami pont úgy fog tetszeni, mint ez a kép a Papáról:

Ez a kép viszont garantáltan mai darab és örök emlék:

Üldögéltünk ott a gyönyörű placcon, beszélgettünk, elmélkedtünk, és azt terveztük, hogy megvesszük a házat ott amott. Vagy jó lesz az a kis lerobbant izé is a hegyoldalban. Vagy az a szocreál tákolmány. Jó nekem szemben a kémény is.

Aztán jött a két oroszlán és a realitás: megvesszük a helyet magát és még hozzáépítünk egy lakrészt és ott fogunk dorbézolni. Mi és a realitás. Hurrá. Bele sem merek gondolni, hogy egy ilyen aranybányát, ha valaha is eladnának, mennyi lenne a vége. Uhh. Kevés lenne ide a lottó ötös. De sohasem lehessen azt tudni.

Mikor elfogyott a diós és az epres tortaszelet, mikor kihörpintettük az utolsó korty kávékülönlegességet is, elindultunk visszafelé. Várjuk a buszt és  szemben folyton folyvást a pizzéria hívogató tábláját bámultuk. Ha lenne még időnk, ha lenne még hely a hasunkban, ha így, ha úgy… mire félúton voltunk Füredre, véglegesedett a  terv. Mi most pizzázunk. Ott! Hát, ott csak kiülni lehet és hideg van. Kiesett. Ott! Ott, ott csak volt pizza, már nincs. Akkor ott? Ott meg bitang drága minden. Akkor is pizzát eszünk. Mi az, hogy október végén, Füreden nincs pizza? Ööö, inkább Csopakból kiindulva örüljünk annak, hogy este 6 után még élő, mozgó embert látsz az utcákon. Nem tudom, mennyivel lennék boldogabb, ha mozgó, de nem élő embereket látnék… Asszem agyamra ment Anita Blake…

A jó életbe, kiscsirke, én csak egy egyszerű halandó vagyok. Hogy jönnék ahhoz, hogy versenyre keljek a szexmester vérköcsöggel és a teleszkópos dákójú farkasemberrel?

Végül csak találtunk egy helyet, ahová befészkelve magunkat, elfogyaszthattuk a vágyott kajánkat, és még meg sem fagytunk. Viszonylag hamar ki is szolgáltak és csak azt kellett kivárni, hogy a tőlünk 40 centire ülő szomszéd bácsi végre kapjon kaját és befogja a száját pár percre… Harsány volt és érdektelen kettőnk számára, viszont rendkívüli hangerővel osztotta az észt asztaltársainak, s mi ezt akarva-akaratlanul is végighallgattuk. Mikor felszolgálták a vacsoráját, hosszabb-rövidebb szünetek álltak be a meséjébe, és így viszonylag kevesebb erőlködéssel, mi is tudtunk beszélgetni.

Kellőképpen jóllakva, jóleső fáradságban nekiindultunk a buszmegállónak ismét, hogy most már hazajussunk. De nem mi lennénk, a két szőke, ha ez is úgy menne, mint másoknál. Az én kajarészem csomagolva, és a pizzásdobozt a hónom alatt úgy cipelem, mint valami könyvet…  S ha ma az a trend a hálivúdi nagysasszonyok között, hogy könyvnek álcázott clutch-csal vonulnak a vörös szőnyegen, miért ne robbanthatnék azzal, hogy bemutatom  a pizzásdobozos stílust?

Kész tény, hogy gyagyás vagyok és ugyebár a legnagyobb felfedezések mindig a dinkáktól jönnek, mintegy véletlenül. Vagy direkt?

Van pár olyan dilim, amit nem tudok megmagyarázni, de mégis ott vannak:

Szent meggyőződésem például az, hogy a tea posvány lesz, hacsak nem lóbálom percekig a filtert benne. Otthon is, kávézóban is, mindenhol. Az nem lóghat csak a poharamban békességben, míg kioldódik belőle a cucc, azt nekem rángatnom kell, és a kanállal nyomkodni. Lövésem nincs miért gondolom így, az emberek 99,8%-a felhúzza a szemöldökét eme tevékenységet látva, de volt már egy, azaz egy darab ember, aki hevesen bólogatott, hogy őszerinte ennek csakis így van értelme és ő maga is ezt csinálja. Itt jön a kérdés: az őrült a normális, vagy a normális az őrült? Mindenesetre megnyugtató, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Aztán ott van a telefon és az asztallap esete, ami nálam nem létezik. Olyan, hogy szimplán egy kemény felületre tegyem a telót, na olyan nincs. Ha más opció nem létezik, akkor ott a papírzsepi. Minimum kettő alá kell, hogy kerüljön. Nem vagyok rendmániás, de valahogy nem bírom elviselni még a gondolatot sem, hogy a telefon elkezd rezegni és közvetlenül az asztalon zizeg. Egyáltalán nem az a para, hogy agyrázkódást kap a készülék, sokkal inkább az aljas kis karcolások. Na meg az agyvérzés, amikor hívnak és nem elég a maxon felejtett csengés, de még rezeg is mellettem – hát tuti úgy veszem fel akkor, mint egy szökött elmebeteg és még remegek is hozzá.

És ugyanezt érzem Pesten is. Mostanában adódott alkalom és felkeveredtem a fővárosba. Legutóbb a hétvégén, egy kis kirándulás apropójával… Hát, nekem ez kész Mars. Már feljutni is, nemhogy ott. Ó, anyám. Várjuk a buszt barátnőmmel, meg még jó pár emberrel egyetemben, de az nem jön. Már minden létező járat elhúzott mellettünk, még az is ami nem létezik, “már a Roxfortba tartó busz is elindult innen”, csak a mienk nem akar befutni. Cirka fél óra téblábolás után megjön a következő járat, és lehet, hogy a másik nem is jön alapon – felszállunk arra.  Másfél óra faluról tanyára való tekergés után felérünk, de ott kezdődik az én személyes rémálmom. A mozgólépcső még hagyján, bár igazándiból én rohadtul nem bízom az olyan szerkezetekben, amelyek mozognak alattam, főleg ha még valami hátizsákos fószer el is kocog mellettem, úgy, hogy majdnem fellök, plusz reng alatta a lépcső is körülbelül fél percig…

A metró. Na az nekem a mumus. Tudom én, hogy ki van írva, tudom én, hogy bemondanak mindent. És azt is tudom, hogy “nem tudod elcseszni, tök egyértelmű”. Hogyne! Annak aki napi szinten metrózik minimum egy hónapig. De nekem a balatoni libának a metró? Hát a villamos miatt buktam a KRESZ-vizsgámat, akkor mit akarok én a föld alatt?! Nem vagyok vakond! Persze más opció nem lévén, nekivágok és miután legalább azt tudom, hogy hova a fészkesbe akarok eljutni, fogom magam és a legelső embert leszólítom. Na miért is ne lengyel vagy szlovák vagy üzbég lenne, persze. Ez az én formám. Na jó, csapó kettő. Fiatal srác, látszólag keni-vágja.

“Sziabocstudnálnekemsegíteni?”

És hoppáré, méghogy a pestiek bunkók. A pasi fogja magát és lejön velem vissza oda, ahonnan ő jött és megmutatja, hogy melyikre szálljak majd fel. Köszönöm Istenem és köszönöm srác.

Mikor már ötödik hatodik alkalom adódik, hogy egymagam vergődök az aluljáróban, egészen megtalálom magamban a metrós csajt. Tuti, hogy ránézésre egy pesti még mindig levágja a szemem villanásából is, hogy lövésem nincs arról, merre menjek csak húz a fejem előre, de nem adom fel.

   Attól viszont továbbra is beismerve hülyét kapok, mikor Barátosném nagy hévvel magyarázni kezdi, hogy de olyan egyszerű mert felszállsz erre és ott leszállsz és kimész és akkor ott lesz a nemtudommi, de ne azzal menj, mert az nem jó, az elvisz a pi****-ba, hanem ott a másik, és azzal eljössz eddig, és ott arra…. Hát én csak azt látom magam előtt, hogy elvisz a pi****-ba és csak nézek majd, hogy na most mi van. Lelki szemeim előtt megjelenik az telefonom zéró térerővel és a három kínai kirándulócsoport, akik sodornak magukkal a franc tudja hova…

Budapest, te drága. Ezen még dolgoznunk kell.

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

3 thoughts on “Süti, vakond, kínaiak

  1. Pingback: Vigyázz, kész, posztolj – Idegesítő szokások | Suz'n Világa

  2. Pingback: Egy benzinpingvin álmai | Suz'n világa

  3. Pingback: Kedvcsináló | Suz'n világa

Mit gondolsz erről?