Pokolbéli kalandjaim IV. – Jeanne D’arc eltaposása

Már a cím sem sejtet túl sok jót, de azért ennek is neki kell futni. Nem annyira, mint vakond a kerti csapnak, de mégis…

Tehát ott hagytuk abba, hogy mehetek haza. Ezt a kijelentést követve felhívtam a két legfontosabb személyt az életemben, és közöltem a lelkes szurkolótáborommal FB-n is, hogy másnap szabadulok. Hogy is van az az Edda-szám? Csak bírd ki – igen, ez az. Kibírni. Innentől még vagy 24 órát. Jajj, mamám.

Egyfolytában azt mantráztam magamnak, hogy ha 11 napot túléltem, egy nap már nem számít. De az eszemet a szívem mindig felülbírálta – maradt az izgágaság és a türelmetlenség. Ha lenne egy kívánságom, azt kérném, legyek türelmesebb. Na, jó. Ez hazugság. Azt kérném, hogy legyen másik 3. 10. 100. Franc. Még telhetetlen is vagyok. Pff.

Próbáltam a kedvenc „miértolvasolilyenvámpírosszarságokat”-könyvemre koncentrálni, de vajmi kevés sikerrel jártam.

Próbáltam zenét hallgatni, de még a nagy kedvencek sem higgasztottak le. A türelmem az utolsókat rúgta, éreztem. „Csak még egyetlen nap – haza akarok menni MOST” harc. Kibírom. Vagy nem.

Rettentő lassúsággal eltelt a nap, vagy még annál is rosszabb tempóban. De eltelt. Másnap reggel öt órakor, mikor hozzák ugye azt a kicseszett lázmérőt, már én vártam, hogy jöjjenek. Aztán megjöttek, de kémcsövekkel is felszerelkezve. „Veszek vért.” Hány ezerszer hallottam én ezt az elmúlt napokban??? Mi lenne, ha azt mondanám: nem, nem veszel. Papa mindig mondta, mielőtt elköszönt, hogy legyek jó. Mindig visszakérdeztem, hogy hogy a francba lehet ott rossznak lenni? Utolsó este elmondta, hogy nem akar tippeket adni, mert hátha. Tuti erre gondolt. Hogy elküldöm Kenyába a nővért a tűjeivel együtt.  Utolsó reggel meg is kérdezte tőlem a kedvenc nővérem, hogy adhat-e még egy szurit. Háát, a számon volt, hogy nem. De kussoltam.

Tehát vettek volna vért. Félóráig tapizta, ütlegelte a vénámat, én meg fejemet elfordítva tudtam, hogy ez nem tud megszúrni. Ha félóráig paskolgat, szart sem lát a vénából, csak húzza az időt, hogy nehogy megkérdezd, mit tököl már. Tapasztalat. Eltelt pár perc, ez meg még tapogat. „Jó, most szúrok.” Miért kell ezt bejelenteni? Utálom, mikor közvetítik. Ez nem Real Madrid meccs. Csináld aztán kész. „Hát ez nem igaz.”

Nem kérdeztem, mi a baj, mondta magától.

„Eltűnt a vége…” Te tűnjél már el a bal fenéken, de rohadt gyorsan. Varázsold vissza és huss innen. Kezd kavarogni a gyomrom.

„Nem folyik” – befejezted????

„Pedig nekem sok kell” – kuss!!!!!!!

„Ez nem jó.” Ez nem kívánságműsor. A többi se jó! Szétbarmoltátok az összes vénámat, nincs másik. A legjobbat adtam!  Így nem leszünk jóban.

„Meg kell nézni a kézfejen. Aha, itt talán. De ez fájni fog.”

„Nekem nem.” – imádom a képükbe vágni, hogy nekem ott nem fáj.

„De, itt sokkal jobban fáj.”

„Tudom, de nekem nem.”

Ezen rohadtul elgondolkodhatott… Csendben megoldotta a feladatot én meg, mikor leragasztotta a második lyukat is, közöltem vele:

„Nem fájt. A karom, az fájt. A kézbe nem.”

Csak nézett hülyén. Élveztem.

Amikor reggel emberi idő szerint is reggel lett, nekiálltam pakolászni, persze ahhoz, hogy a sporttáska felkerüljön az elérhető közelségű ágyra, segítség kellett. Mihez is nem kellett? Ööö, asszem ilyen nincs. A mozgásom megegyezett egy döglött teknősbékáéval. Tehetetlen voltam, abszolúte. Hogy érzed magad? Mint, aki találkozott Hasfelmetsző Jack-kel. Úgy jártam, mint egy piaci nénike, csak engem nem a gurulós kocsi húzott lefelé, hanem a fájdalom. Ahogy megpróbáltam kiegyenesedni, húzódott – hol itt, hol ott. Napokig fel is voltam fújódva, de annyira, hogy hátamon fekve (hogyan máshogy, amikor az oldalfekvés a mindenem és képtelen vagyok rá?) úgy néztem ki, mint egy 3 hónapos kismama. Egyszer a drágám oda is hajtotta a fejét, és köszönt a kinek is? Hiszen nem vártunk gyereket. Csak rohadt becsapós volt. Ha valaki ekkor meglátott volna, tuti gratulál a kiskölyökhöz.

Röhögni még nem bírtam, mert fájt. Köhögni dettó. A tüsszentési ingereknél jött az orrbefogás. Mesés. Pedig volt látogatóm kettő is, akinél garantált a röhögő görcs – ki kellett őket kishíjján dobatnom, mert a varratok épségét veszélyeztették. De inkább ez, mint a sírás…

Én voltam, aki a legjobban meglepődtem, mert egyetlen egy alkalom akadt, amikor 2 könnycsepp legördült az arcomon a 10 nap alatt… Az olyan „miért nem visz valaki ki innen”-érzéssel jött és már kicsit fáradt voltam a benti történésektől.

És volt még. Utolsó reggel semmi nem jött össze. Kimentem a mosdóba, és rohadtul igyekeztem, hogy kihúzzam magam, mert féltem, rám néznek, és nem engednek haza. Visszafelé persze bele is szaladtam a hazaengedtetős-dokiba és a folyósó túlvégéről megkiabált:

-Zsuzsika, maga az??? Nem is láttam még így menet közben…

Na basszus, ezek után tuti fogoly maradok. Mint egy elfuserált homo erectus. A reumás csiga hozzám képest futóbajnok. Én tudtam persze, mi a bajom: nem volt elég a vágás meg az a fájdalom, meglepett még a nők „álma” is. Volt szíves és elcsúszott a műtét napjáról egypárat és késve befékezett a bent létem közepén. Hurrá!

Keservesen kúsztak a percek, én meg egyre csak telefonáltam: mikor jöttök már?

Vártam a kötözős nővért, hogy mire értem beérnek, legalább a zárójelentés legyen meg. Hát meg is jött, csak épp el is kellett mennie, mert valami nem volt kóser valamivel. Jó 10 perc múlva visszatért és szép komótosan nekiállt mindenkit átkötögetnie. Büszkén jelentettem, hogy én ma húzok is haza, ő erre elmondta az általános tennivalókat, és magunkra hagyott. Folyamatosan ment bennem a para: bejön valaki és azt mondja, szar a reggeli vérkép, maradok még… Rémálmok és a realitás.

Nekiindultam, hogy osztályiroda, zárójelentés… két lépés után meg vissza is fordultam, mert begörcsölt a hasam. Neee, nee mááár én menni akarok. Leültem és ismét. Büdös franc! Simogattam, suttogtam: nyugi, semmi gond. Csss, megyünk haza – cseszett rám. Pedig eddig segített. Oké, lefekszem. Malmoztam az ágyban, cuccom kész a lábamnál, és végre megjöttek. Beléptek az ajtón, és én azonnal kértem az utcai ruhámat, a direkte erre az alkalomra tartogatott bő felsőt, ami nem fogja a hasamat bizergálni… Oké, adják már. Az ajtón pedig beözönlik kábé 7-8 látogató, egyetlen „legkedvesebb” nénikénkhez. Engem ez már hidegen hagy, hogy nem lehet átöltözni – elfordulok, és eldöntöm, hogy ha már a fél kórház látott pucéran, akkor ezeknek a meztelen hátam már kurvára nem fog tabut dönteni. Dühös voltam, de tehetetlen. Nem volt erőm szólni, hogy ugyan, menjenek már ki két percre, és nem volt erőm, hogy kimenjek a mosdóba átöltözni, mert úgysem tudnék. Folyni kezdtek a könnyeim:

Papa rémülten nézett rám , én meg hang nem jővén a torkomból, hevesen integetni kezdtem neki, hogy menjen ki.

„Mi a baj? Zsuzsi, baj van? Mi a baj miért sírsz, pici husom?? ”

Egyre csak integetek, egyszerre hogy menj ki és egyszerre hogy semmi. Érthetetlen hadonászás lett az egészből.

Ekkor álltak fel a látogatók, hogy kimennek ám.

Énrajtam meg kitört a zokogás. Csak bőgtem és kapkodtam a levegőt. Nem bírom, nem bírom ki…

Itt jött ki rajtam minden. Az a rengeteg félelem, ami elkísért eddig, most hagyott el. Most fogtam fel, hogy mit csináltak velem, hogy mennyit bántottak és hogy akár vége is lehetett volna az életemnek, ha valami balul üt ki. Sok volt. Sok volt, hogy sokan mellettem voltak ugyan, de akire a legjobban vágytam végig, nem. Ő nem jöhetett be és nem jöhet be soha már…

Percekig hüppögtem, majd annyit kérdeztem: miért? Miért most jött ez ki??

Erős vagy. Nagyon erős voltál. – ezt mondta mindenki. Eddig. És ekkor Jeanne D’arcot, mint egy cigicsikket eltapostam.

Az az igazán erős, aki ki meri mutatni, hogy fél. Ennyi.

Na, túléltük a vetkőzést, utcai ruhában szépen kivánszorogtam és betámadtuk az osztályirodát. Zárójelentést kettő perc alatt kézbekaparintottam, de még jött a neheze. Ki innen. Ki a másik épületbe. Ki a belgyógyászatra, pofavizitre. Odáig eljutni. Anyám. Addig is néztek rám hülyén, megbámultak, hogy miért húzom össze magam és miért kell vonszolni. Csesszétek meg.

Na de mikor majdnem összenyaklottam a főépületben és egy arra kószáló nővér szerzett egy kerekes széket, hogy inkább azzal, mert látja, hogy nem oké minden… Na a bámulás akkor kezdődött. Kétségbeestek a liftben, hogy tudok-e állni. Mondtam, hogy a lábamnak nincs más baja, mint hogy túl gyengék még. Ahha. Felkúsztam az ötödikre, ott is rámnéztek és oké, ott az ágy, dobjam csak el magam , míg visszajön a dokim. Várakozás – ez lesz a vesztem.

Kivártuk a sort, megkaptam a recepteket, mennénk haza, de még menjünk már el dietetikushoz is, vissza a főépületbe. Jajjmár. Ismét. Kerekesszék, és száguldás. Bár mostanság nekem az őszi légy is túl gyors.

A hazatérés maga simán ment, rókákat nem láttunk, és alig vártam, hogy elnyúljak a jó kis itthoni kanapént. Segítséggel. Segíts felülni, segíts arrébb ülni, pisilni kell, szomjas vagyok… szegény Sissyt kezdem érteni. Őt is kényszerből kísérték, meg most engem is. Mindketten utáltuk. Mindketten túl büszkék és dacosak vagyunk.

Aztán 2 itthoni nap alatt a döglött teknős mozgásformát továbbfejlesztettem a félholt cserebogár szintjére… Volt, hogy semmi nem ment, volt, hogy majdnem minden. volt, hogy belegebedtem a felülésbe és mégsem jött össze, de olyan is előfordult, hogy éjjel vaksötétben egyedül kitaláltam a mosdóba.

Hullámzó volt a teljesítményem, de ma már jövök fel. Mint a talajvíz. Egyedül zuhanyzás, két tányér elmosása egyedül… haladok. Lassan futok már J

Persze, mikor vissza kellett menni a kapcsokat kiszedetni, hétfőn, tehát 6 nappal a hazatérésem után, olyan színem volt a kórházban, mint egy háromnapos vízi hullának. Elment mellettem szabadulásom okozója és visszafordult:

„Zsuzsika, vettessünk le egy tvk-t. nem tetszik a színe nekem.”

„Áh, csak túl sok volt a séta.”

„Attól nincs ilyen színe.”

A kontra a nyelvemen volt. Nézzen meg vérvétel előtt és után, akkor pláne nem fog tetszeni a színem. Meg különben is két hete nem látok napot, mit vártok?

Kussoltam. Persze.

És igazam lett. A lift felé menvén hazafelé, majdnem elájultam. Második nekifutásra sikerült lejutnom a főbejárathoz, az első után visszacsoszogtam a székékhez és mire odaértem semmit sem láttam az ájulás előtti pöttyöktől. Juppié!

Azonban nő vagyok: az intersparba először nem akartam bemenni. Aztán hopp, mégis. Aztán dm. És jól voltam. Bent. Kiléptem az ajtón és hulla fáradtnak éreztem magam máris. De hazaértem, végleg, aludtam egy jót és megfogadtam:

Legközelebb, bár sose legyen, de odamondok majd nekik.

Ezek szerint… Jeanne D’arc nem döglött meg???

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

One thought on “Pokolbéli kalandjaim IV. – Jeanne D’arc eltaposása

  1. Pingback: Kedvcsináló | Suz'n világa

Mit gondolsz erről?