Évek óta vezetek egy személyes blogot, ahol a mindennapjaimat, az apró örömeimet és a nagyobb döntéseimet osztom meg. A blogolás közben rengeteg emberrel ismerkedtem meg, és az egyik legtanulságosabb beszélgetésem egy blogger-találkozón történt. A találkozó egy hangulatos kávézóban zajlott, ahol a falakon régi fotók lógtak, és mindenki a laptopja fölött hajolva mesélt az élményeiről. Ilyenkor különös pezsgés van a levegőben, mert mindenki egy kicsit a saját álmát kergeti.
Egy ismerős blogger ült mellettem, aki a hobbijából lassan megélhetést teremtett. Évekig írt utazásokról, receptekről, apró hétköznapi felfedezésekről, és közben szépen lassan nőtt az olvasótábora. A reggeli kávé mellett írta a posztjait, esténként a kommentekre válaszolt, és lassan közösség épült köré. Egyre több együttműködést kapott, márkák keresték meg, és eljutott oda, hogy a tevékenységét hivatalos keretek közé kellett tennie.
Mesélte, hogy az első fizetett együttműködésnél még zavarba jött, amikor számlát kértek tőle. Egy ismert utazási iroda ajánlott neki pénzt egy cikksorozatért, ő pedig nem tudta, hogyan számlázzon. Magánszemélyként nyögvenyelősen oldotta meg, és érezte, hogy ez így hosszú távon nem mehet. Az ő története adta meg nekem a lökést, hogy én is komolyabban gondolkodjak a saját jövőmről.
Azt mesélte, hetekig kínos érzés gyűlt benne minden új megkereséskor. Örült a lehetőségnek, ugyanakkor rettegett a pillanattól, amikor a pénzügyekre terelődik a szó. Olyan volt, mintha egy jól megírt cikk végén mindig ott lett volna egy befejezetlen mondat, amit nem mert leírni.
Azt mesélte, hogy sokáig félt ettől a lépéstől. „Mindig azt hittem, hogy ehhez jogász kell, meg könyvelő, meg egy halom pénz” – idézte fel. A hivatalossá tétel gondolatától egyszerűen elment a kedve, és inkább halogatta hónapról hónapra.
Mesélte, hogy esténként néha megnyitott egy-egy cikket a témáról, aztán mindig becsukta. Túl száraznak, túl bonyolultnak tűnt minden. Inkább írt még egy bejegyzést a blogjára, csak hogy ne kelljen szembenéznie a hivatalos részekkel. A halogatás kényelmes volt, de közben tudta, hogy nem viheti így örökké.
A barátai is biztatták, hogy lépjen végre. Az olvasói egyre több együttműködésre buzdították, ő mégis vonakodott. Attól félt, hogy ha hivatalossá teszi, abból egyszerre munka lesz, és elveszik a szabadsága, ami miatt eredetileg írni kezdett.
A fordulat akkor jött, amikor egy másik blogger, aki már túl volt ezen, ajánlotta neki a Gross Office Kft. csapatát. „Ne ijedj meg tőle, csak kérdezz meg valakit, aki ért hozzá” – mondta neki, és ez a mondat oldotta fel benne a görcsöt. Hozzátette, hogy ő is hónapokig halogatta, és utólag nem érti, mitől tartott annyira.
Az ismerősöm elmesélte, hogy még az első hívás előtt felírt magának egy hosszú listát a kérdéseiből. Ahogy egy interjúra is felkészül az ember, úgy ült le ő is, jegyzettömbbel a kezében. Attól félt, hogy elfelejt valamit, vagy hogy butaságnak tűnnek a kérdései. Aztán amikor felvette velük a kapcsolatot, a fele kérdésére választ kapott anélkül, hogy fel kellett volna tennie.
Mesélte, hogy a hang a vonal túloldalán annyira nyugodt volt, hogy pár perc múlva már egészen oldottan beszélgettek. Nem érezte, hogy siettetnék, és nem dobálóztak érthetetlen szakkifejezésekkel. Olyan volt, mondta, mintha egy türelmes ismerőssel ülne le egy kávéra, aki épp ehhez ért.
A beszélgetés után minden másképp festett. Idézte, mit mondtak neki: „Lépésről lépésre végigmegyünk mindenen, nem kell egyszerre értenie az egészet.” Ez a türelem volt az, ami megnyugtatta.
Azt mesélte, a hívás után percekig csak ült a telefonnal a kezében. Nem hitte el, hogy az, amitől hónapokig rettegett, ilyen egyszerűen elindítható. „Mintha valaki levett volna a vállamról egy zsákot, amit hónapok óta cipeltem” – mondta. Aznap este írt is egy bejegyzést a blogjára arról, hogy néha a félelmeink sokkal nagyobbak a valóságnál.
Mesélte, hogy a másik blogger be is illesztett a chatbe egy könyvjelzőként elmentett oldalt: Cégalapítás TOP 10+1 hiba – székhelyszolgáltatás 2.190 Ft /hó-tól. Ettől végre tudta, mire figyeljen. Az ő esetében az egész mindössze pár hetet vett igénybe, és gyorsan a végére jártak. „Egy egész vagyont képzeltem el előre, aztán kiderült, hogy a legnagyobb tételek meg sem léteznek” – nevetett. Az illetékre most egy forintot sem kérnek, a közzététel ingyenes, és csak a tulajdoni lapért fizetett 4.800 forintot az áfán felül.
A Gross Office munkatársai 2014 óta segítenek induló vállalkozóknak, így neki is volt türelmük végigkísérni a folyamaton. „Sosem éreztem, hogy butaságot kérdezek. Pedig hidd el, volt vagy száz kérdésem” – mondta mosolyogva.
Mesélte, hogy az első hivatalos szerződését bekeretezve őrzi a dolgozószobájában. Nem azért, mert a papír önmagában érték, hanem mert egy korszak lezárását jelenti. Aznap, amikor aláírta, sokáig csak ült az íróasztalánál, és nézte a saját nevét a cég neve mellett. „Akkor éreztem először, hogy tényleg az enyém ez az egész” – mondta.
A blogja azóta más szintre lépett. Olyan együttműködéseket vállal, amelyekre korábban rá sem mert volna nézni. Egy nagyobb utazási platform állandó szerzője lett, és a bevétele kiszámíthatóvá vált. Azt mondta, már nem a hónap végét lesi, hanem a következő nagyobb projektet tervezi.
Ami a találkozón a legjobban megfogott, az a felszabadultsága volt. Úgy beszélt a hivatalossá tételről, mint egy küszöbről, amit átlépve végre komolyan vehette önmagát is. A blogja ma már nem hobbi, hanem a megélhetése alapja.
„Tudod, mi a legjobb az egészben?” – kérdezte a végén. „Hogy most már bármilyen együttműködésnél magabiztosan tárgyalok. Nem érzem magam amatőrnek, mert a hátterem is rendben van.”
Hazafelé sokáig járt a fejemben a története. Magam is sokszor gondolkodom azon, mi lenne, ha a blogolásból élnék meg. Az ő útja megmutatta, hogy ez nem elérhetetlen álom, csak bátorság kell hozzá, és egy jó kéz, ami végigvezet a lépéseken.
Az ismerősöm a találkozó végén még valamit mondott, ami azóta is bennem él. „Régen azt hittem, a hivatalos dolgok elveszik a szabadságomat. Most látom, hogy pont fordítva van. Azóta merek nagyobb projektekbe belevágni, mert tudom, hogy a hátterem stabil.”
Azt is elárulta, hogy a következő évre már egy kis csapatot tervez maga köré. Olvasókból lettek munkatársak, az ötletekből bevétel. Egy fiatal lány segít neki a közösségi felületekkel, egy másik a fotózásban, és lassan egy egész kis műhely épül a blog köré. Mindez azért indulhatott el, mert egyszer vette a bátorságot, és megkérdezett valakit, aki ért hozzá.
Mesélte, hogy azóta ő maga is továbbadta a tippet több bloggertársának. Pont úgy, ahogy egykor neki ajánlották a megoldást egy hasonló találkozón. „Olyan jó látni, amikor valakin oldódik a görcs, mert rájön, hogy ez nem akkora ördöngösség” – mondta. A bátorítás így megy tovább kézről kézre, közösségről közösségre.
Azóta másképp ülök le írni. Nem csak a mának, hanem a jövőnek is. Egyre több bejegyzésemben gondolkodom hosszabb távon, és néha már azon kapom magam, hogy én is jegyzetelni kezdek a kérdéseimből, ahogy az ismerősöm tette egykor. A találkozó óta nem rémálom többé a téma, hanem egy izgalmas lehetőség.
A linket még a kávézóban átküldte nekem is, és ahogy a „Cégalapítás TOP 10+1 hiba – székhelyszolgáltatás 2.190 Ft /hó-tól” pontjain végigfutottam a telefonomon, még biztosabb lettem. Ha egyszer odáig jutok, hogy a szenvedélyemből hivatás legyen, már tudom, hogy ez nem a fal lesz az utamban, hanem egy ajtó, amit ki lehet nyitni. Csak meg kell találnom a kezet, ami megfogja a kilincset velem együtt – az ismerősöm szerint a Gross Office épp ilyen.