Régóta vezetem ezt a kis naplót magamnak, és néha visszaolvasom a korábbi bejegyzéseket. Furcsa szembesülni azzal, milyen sokáig kerülgettem ugyanazt a témát anélkül, hogy nevén neveztem volna.
Volt egy időszak az életemben, amikor minden este ott állt a pohár a kezem ügyében. Nem gondoltam rá problémaként. Egy nehéz nap után jár ennyi, mondtam magamnak, és ebben tényleg hittem. A környezetemben mindenki ivott valamennyit, így nem is tűnt fel, hogy nálam ez egyre korábban kezdődik és egyre tovább tart.
A naplóból most látom, hogy évek teltek el így. Eleinte csak hétvégén írtam le, hogy „megérdemeltem”. Aztán a hétköznapok is megteltek ugyanezzel a mondattal. A magyarázatok pedig egyre kreatívabbak lettek. Stressz, fáradtság, ünnep, csalódás – mindig akadt ürügy, amiért épp aznap is kellett.
Sokáig azt sem tudtam, mit kéne keresnem, ha utána akarnék járni. Beírtam a keresőbe ezt-azt, mert magamnak akartam tisztázni, hol a határ. Mikortól szokás valami, és mikortól több annál.
Akkoriban próbáltam megérteni az alkoholizmus definíció valódi tartalmát, mert tudni akartam, vajon én is benne vagyok-e már. Az volt a titkos reményem, hogy a leírás majd túl szigorú lesz, és kívül találom magam rajta.
Nem így lett. Amit olvastam, az pont arról szólt, amit én is csináltam évek óta. Nem az számít, mennyit iszik valaki egyszerre, és nem is az, hogy láthatóan részeg-e. A lényeg az, hogy elveszti a képességét a kontrollra. Hogy az ivás már nem döntés, hanem szükséglet. Hogy az első pohárból törvényszerűen lesz a többi.
Ez kifejezetten kellemetlenül érintett. Mindig úgy gondoltam, hogy aki bajban van, az reggel iszik, az elhanyagolja magát, az árokparton fekszik. Én meg dolgoztam, működtem, megálltam a helyem. A leírás viszont nem a látványról szólt. A működésről szólt.
Akkor kezdtem megérteni, hogy a tagadás maga is tünet, és egy nagyon jó segítő társaság oldala, a felepulok.hu is megerősítette, hogy aki sorra magyarázza, miért nincs gondja, az gyakran épp benne van a legmélyebben. Az alkohol a gondolkodást betegíti meg, és ez az, ami a leginkább megtéveszt. Saját magamat győztem meg arról, hogy minden rendben, miközben semmi nem volt az.
A naplóból az is kiderül, hogy mennyiszer fogadtam meg, hogy abbahagyom. Mértékletesség, gyengébb ital, csak hétvégén, januárban tiszta lap. Minden trükköt kipróbáltam, és egyik sem tartott sokáig. Ma már tudom, hogy ezek a kísérletek eleve kudarcra voltak ítélve, mert nem a mennyiséggel volt baj, hanem a viszonnyal magával.
Ami a legjobban meglepett, hogy a száraz fogalmak hirtelen rólam szóltak. Korábban azt hittem, az alkoholizmus definíció valami távoli, hivatalos dolog, ami másokra vonatkozik. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem skatulya, hanem tükör. Nem azt mondja meg, ki a rossz ember, hanem azt írja le, hogyan működik a betegség, és ez nagyon más.
Sokat segített, hogy nem ítélkező hangon olvastam róla. Ha valaki riogat vagy szégyenít, az ember még jobban becsukódik és tovább tagad. Ha viszont tárgyilagosan, emberi módon beszélnek a dologról, akkor van esély arra, hogy végre meg merjük nézni magunkat. Nálam pontosan ez billentette át a mérleget.
Nem írom le, hogyan jutottam túl rajta, mert nem ez a lényeg. Az viszont igen, hogy a fordulat ott kezdődött, amikor végre nevén mertem nevezni a dolgot. Amíg nincs neve, addig megmagyarázható. Amint van neve, lehet vele kezdeni valamit.
Ha valaki most hasonló kérdésekkel ül a képernyő előtt, és ugyanúgy a határt keresi, mint én akkor, annak ajánlom, olvasson utána tapintatos, valós forrásból. Az alkoholizmus definíció hátterét a felepulok.hu oldalán ítélkezés nélkül járják körül, és elmagyarázzák, hol kezdődik valójában a baj.
Nekem éppen ez hiányzott a legjobban: valaki, aki nem riogat és nem is bagatellizál, hanem kimondja az igazságot. A felepulok.hu pontosan ezt teszi, és ettől lett számomra hiteles.