Végre utolértem magam. Kamu. Elfogyott az év. Ez így a helyes. Sehol nem tartok még mindig, a listámon még mindig vannak 2015-höz kötődő teendők, de talán, ha átlépünk az újévbe, már elsuhannak egy másik dimenzióba. A soha el nem végzett dolgok dimenziójába. Rémesen hangzik? Eléggé. Viszont ha nem is zöld pipát, de talán sárgát kiérdemelnek az…
Tavaly és idén…? Ez nem lesz egyszerű. Vagyis inkább sokoldalú lesz, hiszen ezer meg egy dolog változott egy év alatt. Tavaly ilyenkor épp túl voltam a mentősvizsgán, most pedig áthussantam az emelt társadalomismeret érettségi írásbeli részén: eddig a két eredmény egyezik, ötösök a drágák, csak abban bízom, hogy ez az állítás a szombati szóbeli után…
Ismét eltelt két hét, ismét VKP! És végre megkaptam a legkönnyebb posztot. Hmmm. Veszélyes dolog ez a kedvencezés! Lehet, hogy kedvenc Rékámnak igaza van és a többi könyvem meg fog sértődni… Nem baj. Íme: Szabó Magda: Abigél Ez a könyv egyszerűen a csúcsok csúcsa. Nem mai darab, nem a chatszerelmek világában játszódik, nincsenek benne Christian-ök…
Komolyan mondom, ez állatkínzás. Kezdjük ott, hogy édesszájú vagyok. Ma még nem ehettem. Holnap sem ehetek, mert tükrözés. És most soroljam fel, hogy mit ennék? A vasszöggel kezdjem, vagy a döglött vakonddal? Mert konkrétan bármit. A napi bevitelem jó pár liter üdítőből állt, merthogy ilyenkor az a megengedett. Meg a hashajtó, natürlich. Valaki megmondaná a…
Három kívánság? Szerintem mindenki tudja már, hogy telhetetlen vagyok és a háromból kapásból minimum tizenhármat tudnék kreálni vagy pedig inkább azt mondanám, hogy inkább egy se.
2015-re bár megfogadtam, hogy nagyon jó leszek és szorgalmas, valahogy ez az évkezdés (12-én kezdtünk dolgozni), olyan nagyon zűrös. Nem elég, hogy még nem jött meg a filofaxom bele, de nemsoká itt az Esküvőkiállítás, és az éveleji nagy koncepció-megvitatás. Mondom én, hogy zavaros. Mennyivel egyszerűbb is volt anno, kislánykoromban, mikor a legnagyobb örömhöz is elég…
Na, most asszem meg lettem fogva. Kis baklövés annyi van, mint a nyű, hiszen sose pofázok azoknak vissza, akiknek annyira érdemes lenne; és sose akkor kussolok, mikor tényleg jó lenne. Voltak téves házszámú randik és rosszul válogatott ruhadarabok és félrenézett hajfestékek. De nagy baklövés talán a suli elcseszése volt. Kit érdekelt annak idején a suli?…
Tinikorom nagy szerelme, a walkmanem sztárja, akitől az Addicted to music című albumot rongyosra hallgattam, a német DJ, aki zenei személyiségként nem többet tett le az asztalra, mint elvonta figyelmem a futballistákról és részidős tevékenységként ővégette csöpögtettem nyálamat a barátnőm billentyűzetére.
Rendhagyó bejegyzés ez a mai, mert annak ellenére, hogy a II. Veszprémi Marketing Konferencián növesztem a hátsóm, épp a Maricában ülök és gépelek. Szünet van. És nekem írnom kell, hát megírom. Ilyet sem csináltam még: nyilvánosan. Ezt itt. És megint a rossz oldalamat kell fényesíteni, ami mint már korábban kifejeztem, cseppet sincs ínyemre. Egoista mókus…
Sluszta paszta, nekem az állat a kutya. Nem hal (simogatni se lehet, bazzeg), nem macska (belerúgási kényszert érzek, ha meglátom), és nem madári, akarom írni kanári (nálam többet pofázni úgy sem tud, ahhoz meg nincs jogom, hogy a mindennapi kenyerétől megfosszam). Nem tartok igényt betolakodók társaságára sem, így nem lehet az illető pók, molylepke, szúnyog és betévedt galamb. Madárnak rigó képében a kertemben a helye, póknak az általam nem látogatott részeken, molylepkének meg a szomszéd gardróbjában.
Drága Evelynn White! Egyszerűen és tényként közölhetném Veled, hogy legszívesebben megpofoználak, amiért hosszú, de hosszú ideje megfosztasz azoktól az örömteli kacagós pillanatoktól, mikor közzéteszed a legújabb bejegyzésed, és én pedig egyre csak visítok, míg már a könnyem folyik, és közben kicsit úgy érzem, a sorokat akár én is írhattam volna, de mégis Te írtad és…
Megunhatatlan film, megunhatatlan VKP… Hazaértem az üres lakásba, leszórtam a táskámat, raktam be üccsit a hűtőbe, betoltam egy mosást, kiöblítettem pár újonnan zsákmányolt leértékelményt, majd ideültem egy nagy pohár fagyasztott joghurt társaságában a géphez, hogy megírjam az e hetit. Csak úgy lazán, Carrie Bradshaw stílusában, hanyagul összekötött lobonc és fehérnemű kombinációjában. Képzelegni lehet, de nem érdemes,…
Igazán fantasztikus, hogy pont most kell emlékek közt kotorásznom és nosztalgiáznom, mikor a kedves épp tényleg nyaral, mert épp végre nyár van és kicsit úgy érzem, épp a hashártyámat (peritoneum – még tudom latinul sálálálá) készülök módszeresen felkockázni képzeletbeli késemmel, hiszen az, hogy a gyönyörű közös dolgainkon mélázom, épp ezt az érzetet kelti bennem. Belevágok…
Íme megint elteltek a hetek, jöhetek egy újabb VKP-s poszttal – de nem bánom ám! Mi a fészkes francnak kezd az ember blogba és főleg egy rendszeres posztolós kezdeményezésbe, ha nem döglik bele az írás iránt érzett szenvedélyébe?! Nem is tudom, hol kezdjem?! Beszéljek a velem szemben támasztott előítéletekről vagy inkább a sajátjaimról? Büdös egoista…
