Jó lapjárást odafent, Papusom!

2017. november 20.

Harmadszorra sikerült leírnom a dátumot. Nem csodálom. A bejegyzésnek körülbelül harmincszor futottam neki, majd futottam el előle. Én ezt nem bírom megírni. Ha holnaputánig itt ülök, akkor se érek végére mindannak, ami kikívánkozik belőlem.

Nem tudom, mit írjak, és nem tudom, hogyan. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, de képtelenség ebből bármi rendszert keríteni, vagy bármi összefüggést találni két érzés között. Egyik pillanatban dühös vagyok, aztán végtelenül szomorú. Elveszettnek érzem magam és kilátástalannak ezt az egészet. Aztán jön az átkozott nyugalom. Megmagyarázhatatlan. Honnan? Fogalmam sincs. Az éjjel biztos vagyok benne, hogy Veled voltam. Nem emlékszem semmi konkrétumra, de szerintem azért jöttél, hogy szólj, üljek már le és essek túl ezen. Tovább kell, hogy írjak, de a történtek után nem tudok suliról meg moziélményekről mesélni, ha közben feszít ez a fájdalom, hogy ezt még nem írtam meg.

“Küzdöttem értetek szívvel és erővel,
de mint a büszke fák, végül ledőltem.
Most szívemből kérem tőletek,
Szeressétek egymást,
mert én már nem leszek…”

Most akkor megpróbálom.

Hogy történt mindez? Miért kellett ennek így történnie és mihez kezdjek ezután?

2017. november 19-én reggel hívtalak, ahogy mindig. Mivel vasárnap volt, nem zargattalak hét után, vártam még. Pihenj csak. Előző nap panaszkodtál, hogy nem tudsz aludni, nem érzed jól magad. Nem hát, mert ki vagy merülve a kialvatlanságtól – legyintettem, mert a gondolat sem tetszett, hogy valami nincs rendben.

Hívtalak. Megint nem pihentél és rosszul érzed magad. Jajj, ne csináld már. Fáj valamid, vérnyomásod, lázad? Semmi. Akkor biztosan az alváshiány, meg a frontok. Ne menjek be Veszprémbe? De. Hívjuk ki az orvost. Mikor? Minél előbb.

Istenem, Te sose akartál orvost látni, mi történik most, mi a fene ez? Rohanjunk. Z-nek aznap délelőtt edzése volt, keltettem hát, előtte menjünk fel, intézzük el a dokit, nem is értem mi történik. Mentünk. Gyorsan reggelit, vérnyomást mérünk, gyógyszert bevetted? Még nem. Akkor egyél és máris hozom. Közben hívom az ügyeletet. Ügyelet helyett a központ veszi fel, s közli, hogy másik szám tartozik az ügyelethez, hívjam azt, ők max. mentőt küldenek, de kell-e az? Hát tudom én? Basszus, mit csináljak? Hiába végeztem el a mentős sulit, teljes a köd az agyamon. Pánikolok. A pasas rendes, azt mondja, beszéljek az ügyelettel, de ha gond van, természetesen ők is jönnek. Ügyelet tárcsáz, a vonal túlsó végén türelmetlen, teljesen elutasító hang. Ők leghamarabb két óra múlva tudnak orvost küldeni, ha tényleg baja van a betegnek, és tényleg nehezen lélegzik, hívjam a mentőket… Hát kösz. Telefon letesz, mentők hív. Más veszi fel, rosszabb, mint az ügyeleti diszpécser. Hívjam a beteget a telefonhoz, mert ő meg akarja hallgatni a nehézlégzést. Hát ne is haragudjon, 87 éves, gyenge a beteg, a telefon nem ér el a túlsó szobáig, hadd ne vonszoljam ki az ágyból. Hát jó, akkor küldi az autót…

10 perc sem telt bele, szirénával érkezett a mentő, a srácok lábdobogása a földszintről már hallatszott. 4 fős team jött, ezer kérdés, EKG, vércukor, vérnyomás, infúzió, minden… Azt sem tudtam, hol vagyok, elkezdtem összepakolni a kórházi holmit. A dokik tanácstalanok. Hát a szívhang elég rossz, de ez lehet fertőzés is, vagy nem tudjuk mi. Be kell vinni.

Gondoltam.

Biztosan megint csak a kiszáradás és az spékelődött meg az alvászavarral. Ebben a korban rengeteget számít minden apró tényező, de akkor is. Te nem szoktál beteg lenni. Erős vagy. Az én Papusom.

Most vonulunk a kórházba. Te a mentővel, mi utánad. Mire beérünk, már vizsgálnak. Aztán közlik, hogy itt két-három órán át úgyse mehetünk be, menjünk haza, majd délután felkerülsz osztályra és akkor jöjjünk. Bemegyünk, jövünk délután, telefonod itt van, hoztam, jövünk vissza.

Biztosan csak kiszáradás. nem lehet semmi baj, nyugtatom magam, de a seggemen nem bírok megülni. Teljesen meg vagyok zavarodva. Délután kettőkor visszamegyünk, az SBO-ról felirányítanak a negyedikre, ott a nővér megmondja a szobaszámot. Ahogy meglátlak, megnyugszom kicsit. Már jobb a színed, bár össze-vissza szúrkáltak, és kapod az oxigént, de minden rendben lesz. Aztán jön a nővér, hogy adjam meg a telefonszámom, mert én vagyok az értesítendő hozzátartozó. Megadom, de úgyis beszélünk mi, na mindegy, ez a protokoll.

Beszélgetünk, nevetgélünk azon, hogy mit műveltek veled a kiérkező mentők, hogy össze-vissza vizsgáltak, ilyen tappancs, olyan tappancs, de már kicsit könnyebben veszed a levegőt, és jobb a színed is. Nem lesz semmi gond, egy-két nap, rendberaknak, beállítják a gyógyszereket, egy kis infúzió, és viszlek haza.

Mit hozzak holnap? Tudod, egyig vagyok németen, de fél kettőkor már itt leszek nálad, innivalót, gesztenyepürét, mit hozzak? Semmit. jó, rád hagyom, úgyis hozok valami finomságot. Nem is egy valamit. Többet. Csak legyél jól!

Este gondoltam hadd pihenj, nem hívlak, pedig annyira akartalak, de nem, pihenj csak, reggel beszélünk. Reggel öttől fent voltam, mint mindig, az első gondolatom az volt, hogy hívlak, de csak nem csinálok ilyet, bár már fent vagy, hiszen a kórházban nincs szundikálás nyolcig, de csak ébredezz nyugodtan, reggeli, gyógyszerosztás, vérvétel, meg a többi maszlag. Hívlak majd a suliból, 8 előtt. Akkor már nem reggelizel, de még nem lesz vizit.

Aztán viszonylagos nyugalommal el is kezdtük a napot, Z. bevitt a nyelviskolába, ő ment az egyetemre. 7 óra, még nem hívlak, majd fél után. Aztán fél nyolckor bejövő hívás, egy idegen számról.

A kórház az.

Szentséges ég.

Nem. Ez nem lehet. Miről beszél? Összeesett, megtalálták, újraélesztés, sikertelen. Őszinte részvét.

Mi az Isten…? Nem, ez valami baromság, ilyen nincs, te nem, te biztosan nem hagytál itt… A nő még mindig magyaráz, menjünk be, délig odaérünk-e, viszonthallásra, mondom neki ötödszörre már, de még mindig beszél hozzám. Tüdőembólia, szívelégtelenség, nem tudjuk…

Z.-ét akarom, úristen, hívnom kell, ez hülyeség, te biztosan nem…

Felállok, az ablakhoz támolygok, hívom. Kicsim, meghalt a papa. Nem tudom, nem értem, gyere, várlak.

Teljesen le vagyok merevedve, fogalmam sincs, mi történik. Még nyolc sincs és most közölték velem, hogy vége. “Vége van…” Ezt mondtam V.-nek is a telefonba, hogy vége van… Mert vége van, most már mindennek vége. Ha eddig morzsája is volt a gyerekkornak még az életemben, mert a Te kislányod voltam, most vége van. A kislányod vagyok, örökkön-örökké, de ez már nem ugyanaz. Érzem, hogy velem vagy, Mamusz is, és Te is, közelebb, mint valaha, de a családnak itt a vége.

Már csak mi voltunk ketten egymásnak, 2011 óta, mikor mama elment, mi fogadtunk véd-, és dacszövetséget, s mindig azt mondogattunk: mi itt vagyunk egymásnak.

És tessék. Itt ülök a gép előtt, bőgök, és most megint rettenetesen fáj. Én ezt nem bírom felfogni… Hol vagytok? Ugye ott, ahol gondolom?

Odafent, együtt, fröccsöztök és römiztek, veletek a nagyi is, meg mindenki más is, akinek ott a helye veletek, szól a magyar nóta, énekeltek, cigarettáztok, hangosan kacagtok. Ugye így van? Mert ezt talán el tudom fogadni. Hogy fentről vigyáztok rám, hogy fogunk mi még találkozni, és igazából minden rendben van.

Bár időnként ordítok a kanapén ülve, mosogatás közben, az autóban, bent a nyelviskolában, hogy hol a telefon? Fel akarlak hívni. Miért nincs egy átkozott vonal, csak havonta egyszer, vagy évente egyszer, kérlek, hadd hívjalak fel! Nem tudom elhinni. Naponta háromszor minimum beszéltünk. Ez volt az alap. Ha nem volt semmi jönni-mennivaló, ötször is. A Telekomos csaj nem hitte el, hogy az órákhosszat tartó beszélgetések és a családbarát kedvezmény a Papusom miatt kell. Pedig ezért kellett, igaz?

Mentem, ha tudtam, ha nem akadályozott ez a pokoli kimerültség, ha nem volt valami intéznivaló, de nem mentem annyit, amennyit menni akartam volna. És most? Félredobnék mindent, félrelöknék bárkit, csak mehessek. De hova?

A temetőbe nem. Amióta elbúcsúztunk, mióta lezárult az evilági léted, én ott nem jártam. Nem bírok, tudod Te is. Gyűlölöm. Te nem ott vagy, a mama sem, nekem nem sírhalom kell az emlékezéshez. Nem is emlékezem. Én veletek élek. Jelen időben beszélek rólatok, s néha keservesen eltörik a mécses, mert nem értem. Hol vagytok???

Álmomban sokszor találkozunk, s hetekig más sem volt a téma, mint a halálod. Újra és újra és újra elveszítettelek, ébredtem könnyek között és verejtékben úszva. Most kicsit jobb. Nyugodtabb vagyok, mert úgy érzem, nem ér véget a köztünk lévő kapcsolat.

Szeretlek és mindig is szeretni foglak, ódákat zengek majd a gyerekeimről az én papámról, akinél jobb, szeretőbb, és okosabb embert nem hordott a hátán a Föld. Bár a vér szerinti apám elhagyott, és anyámmal együtt – ám később mégis különválva – az italt választották a család helyett, az én apám TE VAGY. Mikor kislány voltam és már ti neveltetek, ha ismerős jött szembe, mindig kínlódtam. Te azt mondtad mindenkinek, én vagyok a ti kislányotok, én meg nyüszögtem, miután a bácsik elmentek, hogy ne mond ezt. Ne mondd, mert félreértik. Azt hiszik, hogy tudod, tényleg…

A gyermeki butaság… Ma pedig, amikor mindennek vége, büszkén és könnyek közt hangoztatom, hogy te vagy az apukám… Ezt mondtam a virágosnak is, mikor a koszorút rendeltem. Liliom legyen, fehér liliom, és rózsa… Liliom, mint Zsuzsanna. Hiszen Tőled kaptam a nevem. És rózsa, mint a kertünkben… Amivel annyit, de annyit törődtél… Szent ég, elmondani nem tudom neked, mennyire fájt. Kimondani, hogy temetés, az apukám, írjuk a szalagra, hogy kislányod, Zsuzsi… Azt hittem, nem élem túl.

De túléltem. Az emléke is fáj, és látom az egészet magam előtt, de túléltem. Taktikáztam. Hol így, hol úgy. Volt, aki nem érdemelte meg, hogy láthasson belőlem bármit, ott kemény voltam, akár a kőszikla, és tárgyilagos. Tartottam magam, felnőtt voltam. Itt a mellem, ide lőjetek! Kibírok mindent, tépjetek cafatokra, nem érdekel.

Mások, kiérdemelték az őszinteségem. Ott a tátongó sebet is felfedtem, mutatván, sérült vagyok, nagyon szenvedek, kérlek, ne bántsatok.

Van, aki pont ezért gázolt még mélyebbre, s tépett még nagyobbat a húsomból, zúzta a lelkem porrá. Hát legyen.

Én még mindig itt vagyok, itt is leszek, ne félj Papusom, megyek tovább, szeretném, ha nyugodt lennél, büszke lennél kicsit rám, mert én bizony nem hittem, hogy ezt valaha át kell éljem, s hogy még túl is élem. “Fel a fejjel, ki a mellel. Gyáva ember, aki nem mer…” Ezt mondtad mindig, s én tartom magam hozzá. Már nem járok feketében, s időnként felhőtlen a boldogságom is. Alakulok.

Köszönök mindent, köszönöm, hogy minden lépésem vigyázzátok. Akkor innen, most onnan. Köszönöm, hogy felneveltetek. Köszönöm a szeretetet, a tudást, a jó példát, bármit és mindent. Köszönöm, hogy voltatok, és köszönöm, hogy vagytok. Mást nem tudok mondani…

Remélem a fröccs elég hideg. És a lapjárás is jó…

blog suznvilaga

 

DDDDDDDDDD INSTAGRAM GOOGLE+ | LINKEDIN

Z. doktori avatásán, 3 éve. Az egyik utolsó közös képünk…

 

One thought on “Jó lapjárást odafent, Papusom!

Te mit gondolsz?