A beteglét kettőssége – Gyógyulásom és fokozatos javulásom története

Mosogattam a konyhában és egyre csak jöttek a gondolatok… Úristen, ebből simán lesz egy jó kis blogposzt – gondoltam magamban, végre elért az ihlet, végre vannak értelmes agytevékenységeim, amiket érdemes is megosztani a környezetemmel.

Biztosan azt gondolod most,  hogy akkor szeretek mosogatni. Egy frászt. Fürdés közben is megszáll az ihlet, és ott a kókusz meg a maracuja aromái kúsznak a bőröm alá, nem pedig a zsíros tepsik panírfoszlányai. A fürdőszoba ideális hely az ötletelésre (főleg, ha beleejted a telefont a habokba), és a vízben úszkáló cafrangokat is én határozom meg citromfű, levendula, fürdősó vagy épp joghurt képében. Ezzel szemben ugyebár a mosogatóvíz mindenféle nehezen beazonosítható ocsmányságot tud csak felmutatni, amikhez hozzáérve az ember lánya hajlamos egy triplaszaltót hátrafelé simán megugrani. Szóval ezerszer inkább az aromaterápiás fürdő, mintsem a nyálkás pengéktől hemzsegő horrortenger. Ha már egyszer én döntök. Irányításmániás ribanc vagyok, tudom.

Pixabay.com

Miközben azon koncentráltam, hogy ne törjek össze egyetlen nyavalyás tányért sem, a hónapokon át fennálló szar állapotomon meg az ennek kapcsán kialakuló tapasztalataimon vekengtem.

Hányszor mondták: fogadd el, hogy szarul vagy, ne ostorozd még magad ezért is, épp elég bajod van már most, ne csináld ki magad lelkileg is. Ha épp olyan szar a napod, hogy az is sikerélmény, hogy ki tudod törölni, akkor annak örülj. Ha meg megy valami lightos séta is, akkor annak. De ne bántsd magad. Most ennek a hegynek kell megmászni a csúcsát, majd lesznek szebb kihívások is. Csak lennének már, bassza meg…

Aztán persze ott volt a másik oldal, meg persze a másik énem, merthogy ezek ketten aztán bősz kis csatákat vívtak 0-24-ben az agyamban, néha már szerettem volna testen kívül létezni, hogy ne kelljen a két idióta marakodását hallgatnom. Szóval a kontra oldal meg azt mondta: te élvezed ezt az egészet. Szeretsz beteg lenni, élvezed, hogy ilyen az állapotod, hogy mindenre mondhatod, hogy beteg vagy… Hát a frászt. Élvezi ezt a rossz nyavalya. Ezt nem lehet élvezni, még apró részleteiben sem, nem így egészben. Ez kiborító és felemésztő.

Hogy mi is pontosan? Elmesélem. Elmesélem, mi zajlott nálam a nyáron… Meg előtte egész télen és tavasszal… (Az előzményeket, ha nem ismered, itt leírtam.)

A nyaramat, bár szabad voltam az időbeosztásomat illetően, idén konkrétan végigszenvedtem. A nyugdíjasok élete hozzám képest akció és kalandregény, mert nálam már a pók a sarokban is döglöttre unta magát, nemhogy én. Meg a macska. Chilkó, ugyebár.

Erről még Chilinek is megvolt a véleménye…

A találkáim, barátnős csevejek, fodrászhoz és műkörmöshöz kapott időpontok sorra lemondva, visszamondva, áthelyezve, mert jobb elfoglaltságnak tűnt a wc kagylót ölelgetni, meg félülő fekvésben savat nyelni, mint kimozdulni a négy fal közül, és emberekkel találkozni. Természetesen ez nem igaz. Csak úgy tűnhetett. Sokszor bőgtem a kanapén, napközben és este, mert sehová nem tudtam elmenni, mert nem bírt el a lábam, mert 100 méter után kellett a mosdó, mert 45 fokos tűző napsütésben nekem pulcsi kellett (1. mert 37 kilósan, a pajzsmirigy gondok miatt a hőháztartásom elborult és megfagytam, 2. mert a testem csupán csontból és bőrből állt – el akartam takarni). Hónapokon át mirelitet ettünk, mert egyszerűen lezuhanyozni is pokoljárás volt, nemhogy főzzek és házimunkát végezzek. Sokszor feküdtem és bámultam a plafont, mert az agyam semmit nem fogott fel az olvasottakból, a tévé ingerültté tett, a zenétől pedig befeszültem. Időnként persze muszáj volt elhagynom a csigaházam, olyankor egy órán át bőgtem a gardrób előtt, mert nem volt ruhám, ami ne lógott volna rajtam, amiben emberi formám lett volna, mindenben egy aszott csontváz képére hajaztam kidülledt szemekkel, száraz, fakó bőrrel, csomókban összetapadó hajjal. Sminkből nem volt, ami változtatni tudott volna rajtam, nem volt az a színkavalkád, ami életet lehelt volna belém. Mert a szememből eltűnt a tűz. A mindig ragyogó szemeim helyén, két matt, borongós szürke szemre hajazó valami figyelt, de nem volt benne élet.

Ez a mosoly, ez nagyon hiányzott… Próbálkoztam én, de csak görcsös arcrángatózásra futotta…

Ha egyszer-egyszer önszántamból mégis kimozdultam, úgy viselkedtem, mint egy allűrös sztárocska, mindenhol napszemüveg mögé bújtam, és rettegtem, hogy ismerőssel futok össze. Nem akartam magyarázkodni. Nem véletlenül: végtelenül fárasztó volt sorolni a bizonyítékokat, hogy nem vagyok anorexiás, nem vagyok drogos, és nem vagyok halálos beteg sem, egyszerűen kikészültem és a szervezetem nem bír helyrejönni. A pénztárosoknál előre paráztam, mert mind a kezem leste, ahogy remegve szedegettem ki az aprót, aztán a fizetés végeztével elővettem az üvegem és reszketve inni kezdtem: mert a szám csontszáraz lett a feszültség miatt, a vér harci dobként zakatolt a fülemben, néha azt éreztem, szétszakad a koponyám. A fülem bedugult, mindent a víz alól hallottam, és emiatt furcsa orrhangon kezdtem el beszélni… Ijesztő látni és átélni is.

Elég a tukmálásból!

Elegem volt a sok okoskodásból is, hogy mindenki tudott valakit, akihez el kéne mennem, amit meg kéne innom, és akkor már holnapra jól lennék, de egyáltalán csak az érdekelt mindenkit, hogy teszek-e én a helyzet ellen valamit. Kedvem lett volna a képükbe vágnom, hogy nem, baszd meg, meg akarok halni, és egész jó úton járok,… Szerinted??? Hát persze hogy teszek valamit. Ezerféle vitamint szedek, tömöm magam, hogy akár 20 dekát is arrébb mozduljon a mérleg, és még orvos is látott, csak még nem találtuk meg a gyógymódot. Na, képzeld el. Nehéz, mi?

Rettentően dühös és csalódott voltam, mert nagyon kevés ember fogadta el és értette meg az igazi problémámat és próbált úgy segíteni, ahogyan nekem szükségem volt/van rá, nem pedig úgy, ahogy ő jónak látta. Letuszkolni a torkomon a véleményüket és a nyakamba akasztani egy táblát, hogy nem akar meggyógyulni, mert nem hallgat rám – a legkönnyebb. Akik nem ezt a módszert választották, és ítélkezés nélkül álltak mellém, azoknak KÖSZÖNÖM. Voltak emberek, akik tettein napokig nem bírtam napirendre térni, aki vadidegenként segített, mert egyszerűen EMBER. És volt, akitől kértem és úgy tette meg. És volt, aki kérés nélkül minden áldott nap mantrázta, hogy szeret, és hogy ennek a hatalmas szarságnak is vége lesz egyszer, és a roncs énem is imádnivaló, és a többi imádnivaló hazugság. Mert nyilván most nem voltam szép, de mégis dicsért, és ez felemelő, akárhogy is nézem.

De ejtenék pár szót arról is, hogy hogy jutottam el ide, ahol most állok, hogy megugrottam a 3 kilós hízást, hogy végre kerekedek, hogy hónapok teltek el hányás nélkül, hogy végre tudok és akarok olvasni/filmet nézni/beszélgetni/embereket hallani és érezni magam körül. Vannak céljaim, nem is kicsik! De most már én vagyok az első helyen, prioritás az egyéni jólétem és az egészségem. soha többet senkinek nem engedem, hogy bántson, vagy akár egyetlen perccel is hátráltasson, elvegyen abból az időből vagy lehetőségből, amit magamra szánok, legyen szó akár evésről, akár pihenésről, akár egy vitaminra vagy kedvemre való könyvre elköltött összegből.

***

A napjaim úgy augusztusig a fentebb említett monotonitásban teltek, a rosszulléten és a depresszión kívül nem volt állandó semmi sem. Csak vergődtem, napokat aludtam át a tehetetlenségben, se az ébrenlét, sem pedig az álom nem tudott megnyugtatni, de alvás közben legalább a szervezetem pihent.

Egyik délután aztán olyan rosszul voltam, hogy már azt hittem, tényleg vége mindennek. Rázott a hideg, nem tudtam felkelni, fájt mindenem, és egyre csak próbálkoztam a tápanyagbevitellel, bár minden falat és korty visszajött. Rettenetesen kétségbe voltam esve, Z. erre ért haza. Leült mellém, beszélgetni kezdtünk. Elmondtam, mennyire elegem van, mennyire nem bírom már, mennyire utálom magam, hogy ennyi az életem, hogy fekszek és hányok… Ő vigasztalt, fogta a kezem és próbáltuk megfejteni a megfejthetetlent. Egyszer csak azt hozta elő, amit már korábban is: a gluténérzékenységet. Mi lenne, ha megpróbálnánk. Csak két hétig ne egyek kenyeret, meg tésztát, amiből mostanában a legtöbbet, mert az ment le a legkönnyebben, és nézzük meg mi lesz, sokkal rosszabb nem lehet ennél… Oké, legyen, engem már semmi nem ijeszt, próbáljuk ki. Tényleg félretettem a kenyeret, a pékárut, a tésztára rá se néztem, olvasgattam a címkéket, ettem a tojást, a húst, a krumplit, zöldséget, gyümölcsöt, és pofám leszakadt, mikor két nap után kezdett valami változni.

Te, én mintha jobban lennék. Mintha kicsit több erőm lenne. Ma már kimentem az udvarra, napoztam kicsit délután. Olvastam pár oldalt. Valami változik…

Elkezdtem a témának utánajárni és ahogy elmélyedtem benne, egyre nagyobb volt a sokk:

A gluténérzékenység meg tudja támadtatni a szervezettel a pajzsmirigyet, mert, hogy hasonló szövetállomány, mint a gliadin nevű fehérje. Van erről egy könnyen értelmezhető cikk itt, akit érdekel a dolog, annak érdemes elolvasnia. Döbbenetes.

A glutén, mint olyan képes az agynak is nekimenni, és elég komoly zűrzavart okozni. A migrén (mindennapos), a rossz memória (konkrétan 10 perc után töröl az agyam), a zsibbadás, a remegés mind-mind ennek számlájára írhatóak.

A probléma oka legtöbbször az, hogy a glutén hatására az immunrendszer megtámadja az idegrendszert. Az agysejtek hasonlítanak a glutén proteinszerkezetére, ezért az immunrendszer könnyen összekeveri őket és az agysejteket támadja a glutén helyett. Ezt a folyamatot hívjuk molekuláris mimikrinek.

Erről szóló cikk itt.

Tudom, hogy a glutén elég felkapott téma manapság, nemcsak a gluténérzékenységben szenvedő betegek miatt, akiknél tényleg élet-halál kérdés lehet egy kis lisztszennyezés, hanem az egészségtudatosok, a paleósok és a „gluténmentes a divat instán, én is nyomom akkor” alakok miatt is. Semmi baj, ha valaki egészségesen akar táplálkozni, de sokszor éri sajnos a valós kórképpel rendelkezőket „divatbeteg” billog, csak mert több tábora van a gluténmentes táplálkozás követőinek.  Ha étterembe megyünk, mindig hangsúlyozom, hogy beteg vagyok, nemcsak arra kérdezek rá, kérhetem-e tészta nélkül a levest, vagy miben sütik a krumplit (bizony, a hús után serpenyőbe kerülő hasáb, nem beszélve a mirelitről, ami alapból lehet szennyezett, veszélyes). Szerencsém van, nem vagyok hiperérzékeny, a vágódeszkán maradt morzsáktól nem fogok fetrengeni, de nem akarok kockáztatni sem. Épp elég annak küzdeni ilyen bajokkal, aki bizony kórházba is kerülhet némi szálló liszt miatt.

Szóval Z. mgfejtette a hányós szfinx titkát és kezdek javulni. Totál hátat fordítottam a gluténnak és bizony sokszor vonyítok a Tesco közepén, kezemben egy termékkel, hogy „mi az anyámért kell ebbe búzaliszt???!!!” – mert mindenben ott van. Konzervben, mirelitben, húsban, még a zöldalma kezelőanyaga is tiltólistás! A pofám leszakadt eleinte, már csak a vállam rángatom. De nem csak az étrend segít rengeteget, bár tény, hogy anélkül már lehet, hogy nem is élnék. Szedem a szelént, a D3 vitamint, multivitamint és bár sokan fujjognak ennek hallatán, a gyógygombát is. Napról-napra érzem, hogy több az erőm, hogy van kedvem és képességem tanulni, és nem kapok sikítófrászt a gondolattól, hogy ki kell mozdulnom a házból. Ráadásul jön a jótékony sok csontot takaró vastag pulcsik szezonja, és a szinte pixire vágatott hajam is rendeződni látszik.

Mell alá ért a hajam, de dönteni kellett. Jól döntöttem. Majd visszanő.

Kicsit van még bennem félsz, hogy hogyan fogom megoldani a szombati egyetemen töltött napokat, mikor búcsút mondhatok a büfés szendvicseknek, de szerencsémre és másokéra is, rengeteg oldal, blog, webáruház áll már termékek és tanácsok garmadájával rendelkezésünkre. Én bőszen okosodom, ami a sütés-főzést illeti, figyelem a betegtársak tippjeit, és ha valamiben én tudok segíteni, megteszem. Legutóbb például a buszon egy pasi rosszul lett, leszállt, és hát jött a Vuk. Mikor visszaült a helyére, a feleségének adtam a mindig nálam levő b6 vitaminból, hogy vegye be, segít az émelygésen. 2 nap múlva a sors nekem küldött segítséget (más helyzetben ugyan, de egészségügyi vonalon szintén), szóval a karma működik…

***

Z.-vel étteremben voltunk, mert halat szerettem volna vacsorázni. Totál dili, a hal szó hallatán eddig bukfencet hányt a gyomrom, most meg sorra kóstolgatom őket. Kedvencem a rántott harcsa, de ízlik a ponty és a fogas is. Kacérkodom a sprotnival és a hűtőben vár egy lazac… Akkor ott, a nyár egyik utolsó estéjén, míg a kaját vártuk, beszélgettünk, ő mesélt valami vicces sztorit a munkahelyén történtekből. Én összerezzentem. Mi volt ez a hang? Ez az erőteljes, visszhangzó, ismeretlen zaj? Valaki felnevetett. Én voltam. Hát megtörtént. Újra tudok nevetni.

Alsóörsön, az Új Fogas Büfében kaptam rá a halra – örök hálám érte 🙂

blog suznvilaga

Suz’n Hivatalos Szerzői OldalaHa tetszett a bejegyzés, szívesen látlak Facebook oldalamon is 🙂

 

4 thoughts on “A beteglét kettőssége – Gyógyulásom és fokozatos javulásom története

  1. Egy éve nyáron megjártam a poklok poklàt.Az orvosok széttártàk a kezüket,mikor már semmire nem regàltam.Nem fogadtam el,hogy én már nem élhetek normális életet,hogy 42 kg-osan a maximum fizikai aktivitás a lépcső megmászása a szobámig. A párom külföldre kellett menjen két hónapra.Egy ideig a nagyszüleimmel laktam,aztán anyukàmnàl mert képtelen voltam ellàtni magamat.Több alternatív módszert kipróbáltam,súlyos pénzeket emésztett fel,hogy csak egy kicsit is jobbam érezzem magamat. És nekem is mondtàk a glutént,amitől féltem,mint a tűztől.Betegségem komplexitàsàból adódóan nem engedtem meg a kolonoszkópiàt,hogy tutizzuk a diagnózist.De szakítottam a glutènel.Lassan de biztosan jobban lettem és újra kedvem lett élni.Én sajnos vagy nem sajnos azon sosrstàrsak tàboràt gazdagítom,akiknek a legkevesebb is botrànyos tüneteket okoz.Úgy tudnám megfogalmazni,hogy ahol lehet utat tör kifelè magànak exkedvesem a glutén.Nekem egy liezon 3 napos kiesèst jelent,vegetàlok és pislogok nagyokat iszonyat fájdalmak közepette,hogy “istenemmièrt”.Szerencsére mi sosrtstàrsak segítjük egymást,tippekkel,trükkökkel empàtiàval.Így ehettem már lángost,szilvàsgombócot mézes zserbót.Ami csoda.Ha valaki nem éli át ezt annak termeszetes,hogy ha megéhezik bárhol és bármikor ehet.Egy mifèlènknek rengeteg új örömforrás nyílik meg.Egy új péksüti,a egy mirelit pizza egy keksz egy müzli.Az élet elvesz ezzel de ad is rengeteget.Èrzelmi hullámvasút a mi életünk,de az életre úgy összességèben más szemmel nézünk,mert megkaptuk a kepesseget,hogy észrevegyük és értékeljük a szépet és a jót minden pillanatban.
    Csak így tovább!Nem vagy egyedül!
    Berni

     
    • Drága vagy, köszönöm. Nem semmi amit te is leírsz, nekem is hasonló jó élmény volt, mire kiderult, mi a defekt. Így utólag minden hanyasomnak megvolt a miertje, hiszen állandó társ volt a kenyér, tészta, panír… Így h tudok cserélni, és pl rizsliszt jön a búza helyett, falhatok kedvemre. Csak látszana már a zabalasom eredménye 😊 kitartást neked és minden sorstársnak 💚

       

Te mit gondolsz?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..