Séta a múltban, avagy “Akinél a segg, annál a hatalom” – I. rész

Már hetek óta érik bennem ez a poszt, de valahogy sosem bírtam összehozni az idő-hely-zaj-energiaszint nevezetű körülményeket olyan egyensúlyba, hogy abból kikerekedhessen valami értelmes, vagy legalább olyasmi, amit rajtam kívül bárki más is annak tart és értelmez… De most itt vagyok, és ha ezeket a sorokat nem csak én olvasom a szövegszerkesztőben, akkor bizony megszületett. Hipp, hipp, izé, hurrá, tudjátok!

A körülmények pedig mondhatni ideálisak: mikor a bejegyzést írom, délután negyed hat van, a hőmérséklet számomra mondhatni ideális (csak a lábam fagy le, kedves pajzsmirigy!), a nemrég elfogyasztott hekkem már nem csapkod a farkával (a hasamban sem), a hifin pedig Faith Hill búg szívemnek kedves dallamokat. Szóval azt hiszem, minden adott.

Ma egy különleges fotó illusztrált sztorihalmazzal készültem, ami sanszos, hogy picit meg is ríkat majd, ugyanis konkrétan fotókat mutatok az őskorból. Az én őskoromból. Azokból az időkből szemezgetek, mikor az éppen majdnemhogy barna, amúgy az esetek többségében platinaszőke fejem nem a hajfestéktől volt világos, a lila mamusz csíkos bohócgatyával pedig nem volt közröhej tárgya lócart nem – vérciki volt már akkor is. Szóval, szerintem essünk túl ezen, aztán kíváncsi vagyok, mit szóltok a kezdetekhez…

No, ez kérem itt a mennyország maga. Mamáék kanapéján, délutáni szunya. Istenem, mennyire jó volt! A fincsi ebéd után hónom alá csaptam a babámat és mentünk pihizni. Jó alvó voltam akkor is, és ma sem mondok nemet, ha sziesztáról van szó.

A ballagás napja, 2007-ben. Imádott osztályfőnökömmel az egyik legjobb kép készült.

Május helyett január, de szintén 2007. Szerintem életemben nem álltam ilyen tartással, még ha ütöttek se. A királyi udvarok etikettje biztosan valami hasonlót ír elő, lehetnék a példaábra az anyagban. Nem?

A nagypapa, akire egyszer bízták a gyereket… Lefeküdt pihenni, maga mellé rakott, hogy akkor alszunk. Mire az ősök megjöttek, magán kívül fogadta őket, hogy “a leány lerúgta a veséjét”. Érdemes elgondolni, a pilincka lábammal erre mennyi esély lehetett 😂

A tablóképem, amin senki nem akart megismerni, ugyanis életemben először láttak egyenes hajjal… Mamusz konkrétan kiakadt, hogy ez mégis mi. Szó, ami szó, én se vagyok elragadtatva, de akkor, az indulás előtti húszperces szünet adta a lehetőséget, én meg nagyon menő akartam lenni. Sose lettem…

Nincsen információm arról, hogy a fotót ki és miért tépte cafatokra, majd ki ragasztotta meg, de a rongálás elkövetése akár az én lelkemen is száradhat. Amennyi egóm most van, annak egyetlen százaléka is elegendő lehetett 4 évesen arra, hogy megsemmisítsek egy önarcképet, amin túl szőke vagyok. Túl kéztördelős. Túl pihehajú. Vagy akármi. Érted…

Az én drága Mamuszom. Konyhaablakban, hol is máshol… Mindig főzött, mindig mosolygott, és én mindig így látom magam előtt. Levegőben érzem a rántás illatát, és máris kérném, hogy csináljunk (“mármint úgy érted, azt akarod, hogy én csináljak, hát hogyne!!!”) madártejet. Rántott húst. Töltött karalábét. Vagy bármit…

A farsangi horror. Szerintem ezen nincs sok magyarázni való. Maximum az ötletgazda ráznivaló… Mini is voltam, szőke is, a hülye színű harisnyák elöntötték a fiókot, legyen hát Törpilla. Hurrá, baszdmeg. Azóta is harisnyafóbiám van és még a sima feketét is túlzásnak érzem. A mintás dögöset meg megveszem és sóhajtozva nézegetem éveken át, majd ha véletlen rám kerül, dühödten lerángatom és veszem a testszínűt. Ezen a hülyeségen még a Gossip Girl sem bír változtatni, bah!

A kép, ami bizonyítja Z. szerint, hogy mindig is csörgedezett bennem a rosszéletűek vére, szóval mese nincs, bugyimutogatás adott. Most ha efféle pózolást kérnének, tuti nem tudnám kivitelezni 😀

Hát, ez már aztán túl megy minden határon! 😀 Azt hiszem, hamar ráébredtem a formás popsi birtoklásban rejlő kiaknázatlan lehetőségekre. Akinél a jó segg Samantha szerint a farok, annál a hatalom!

A vattacukoráruslány, a királylány, meg a koszorúslány. Hálóing, kiskosár, művirág, aztán indíts…. Könyörgöm a fentieknek, hogy ezek a farsangi traumák múljanak el mire gyerekekm lesz, mert nem akarom véletlen bosszúvágyból rajta kiélni ezeket a tetteket…

Egy képen a három ember, akinek MINDENT köszönhetek. Családot, nevelést, tudást, szeretetet, az életemet. Ha ők hárman nincsenek, valószínűleg nagyon elkallódtam volna. Vagy fel se növök… Balról Nagyi, középen Mama, jobbról Papus. A cigaretta adott, a helyszín pedig a csopaki ház ebédlője, ahol a nagy nyáresti vacsorák, fröccsözések, magyarnótával aláfestett emlékek örökre belémivódtak.

A rémségek csúcsa, a bohóc jelmez… Itt jön képbe a nem látszódó lila mamusz és a mérhetetlen frász, hogy ezt a képet valaha tényleg lőtték rólam, ezáltal kitörölhetetlen nyomokat hagyott gyermeteg önbecsülésem mezején 😀

Viszont mielőtt magamutogatás vádja érne, elmondom, hogy nem azért mutattam meg ezeket a fotókat, mert olyan baromi szép kiskölyök voltam, sőt! Én speciel egyáltalán nem tetszem magamnak – ki gondolná, mi? – pedig állítólag… Az hagyján, hogy aranyos voltam (fehér haj, meg csámpás fogak, bahh, mi ezen az édes?!), de papus szerint a világ jó gyermek szobrát is rólam mintázták – Z. ezt egyszerűen nem akarja elhinni… Csak akkor bőgtem, ha pisis volt a pelus, és minden király volt, míg ki nem nyílt a csipám és a nagy pofám tiniként. Na, utána már annyira nem volt elégedett a família, pedig se pasi, se pia meg cigi botrányaim nem voltak. Én csak könyvekre szórtam a pénzt, de azt aztán istentelen módon. Múltkoriban egy barátnőmmel szórakoztunk régi képeken, mire ő rettenetesen leteremtett: hogy ő égeti magát a béna képeivel, nekem meg van pofám kimaxolni a cukiságfaktort 😀 Én ezt nem így érzem, de mindegy… Tény, hogy nem voltam bandzsa se, meg kopasz se, de azért nem tartom magam valami hiperédi manónak, az fix.

Hát ennyi az első ilyen múltidéző bejegyzés, ha van rá igény, túrok még elő fotókat, aztán megint lesz pár röhögnivaló képecske és hozzájuk néhány sztori 🙂

blog suznvilaga

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •