Önbecsülés vs. ego, avagy “Ez(eke)t szeretem magamban”

Nem is tudom, kell-e jelen VKP-s poszt kapcsán az egót feszegetni. Pont nekem ráadásul, aki oroszlán, nő, blogger (személyes blog, ergo ego a köbön) – de aztán hamar rájövök, hogy bizony kell róla beszélnünk.

 
Nagyon nem mindegy, hogy valaki tisztában van az értékeivel, ismeri és jó esetben használja a képességeit, vagy pedig hőzöng a nagy büdös semmire. Nyilván itt is vannak fokozatok, meg átmenet és frontok meg csillagok állásának hatására a szolid nyusziból is lehet egomán paraszt vagy simán megtáltosodhat, és végre bekattanik neki, hogy nem is olyan elveszett és akkor aztán határ a csillagos ég (pozitív értelemben, nem ego szintjén).

Valami ilyesmi történt velem is. Kiskoromtól kezdve voltak bajaim az önbecsüléssel, amit bár sosem jártam pszichodokinál (a múltkori oszkáros fuvaromat leszámítva), ilyen témájú olvasmányaim alapján elég jól elmagyaráztam magamnak. Tehát ugye van az anya-gyermek kapcsolat, ami örök, széttéphetetlen, blablabla. No, nekem nemhogy nem volt jó kapcsolatom anyámmal, de kétévesen láttam utoljára élőben, 27 évesen meg, mikor meghalt a cuccai közt találtunk egy fotót és azon böktek rá: ő az anyád, a Viola. Az én drága anyám úgy lepasszolt volna már kéthetesen mamáékhoz (egy újszülöttet, baszki! Ez ám a kötődés…), mint egy zsák krumplit szokás, és az sem izgatta túlságosan, ha később a vezetéknevem is megváltozik a gyámság kapcsán (ebbe apám nem ment bele, ő azt mondta, felnevelni nem tud, köszöni, hogy mamáék megteszik, de az ő lánya vagyok, a név marad – így vagyok hát Hujber). Szóval van ez a mágikus kötelék anya és lánya közt a nagykönyvben, nálunk meg  a büdös semmi. Hát itt teszem fel a kérdést, ha a saját anyád letesz rólad egészségesen, nem is torzszülöttként, akkor mi a fenét gondolsz egész életedben magadról? hogy egy kurva nagy selejt vagy, csak még senki nem mondta meg a szemedbe…

Ezek a dolgok egy kisgyereknél is ott toporoghatnak a fejben, de a gáz az, mikor betoppan a kamaszkor, a fejed ragyás, szemüveg kell, te vagy az osztály utolsó tagja, pasi a horizonton se, és na akkor aztán, ne essél szét. hozzáteszem, az osztályfőnök első pillanattól gyűlölt, és alázott ahol tudott. Matekból és fizikából a kettesnél többre sose vihettem, aztán új tanárnál 11-edikre arra eszméltem, hogy basszus, ez a matek egész okés egy történet… De bármit tettem, én voltam “csúnya lány”, akire így kiabáltak a folyósón. Nem csoda szerintem, hogy a szüneteket a suli könyvtárában töltöttem, vagy épp evést színlelve ültem a padban.

Papáék vért izzadtak, hogy a csúnya vagyok és hasonló gondolatokat kiűzzék a fejemből, kevés sikerrel. Ideig óráig, a következő beszólásig működött, aztán huss, ismét önbizalomszint-zuhanás és bőgés. 

De innen szép nyerni! 

Nyilván egy-egy új párkapcsolatban az ember lánya többet kap a bókokból, ideális esetben a főnöke is tud egy-egy jó szót szólni, a barátok meg remélhetőleg szeretnek minket annyira, hogy hébe-hóba, ha elbillen a balansz és kezdünk befordulni, megerősítik a magunkba vetett hitünket. 

Ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem igenis kellenek a visszajelzések. Nem elég az, hogy “persze, hogy nem mondtam, hogy jól nézel ki, mert mindig csinos vagy” Hahaha, láttál volna az elmúlt időszakban, bakker! Oroszlán vagyok, dúlnak bennem a csaták a szolid cicus meg az egoista fenevad közt és hát a póráz néha kicsúszik a kezemből. Néha. Tényleg.

Szóval vannak pillanatok, amikor bőgök a kanapé sarkába kucorodva, hogy mekkora lúzer vagyok, meg van, hogy aki nem ismer, biztosan azt gondolja, hogy mekkora egy beképzelt pi**a. De nem gond, mert vannak és mostanában egyre gyakoribb, hogy teljesen képbe kerülök önmagammal és egy nagy szuszra el tudok sorolni egy csomó dolgot, amit szeretek – mit szeretek, imádok – magamban. Íme:

  • az íráskészségemet, 

Negyedikes voltam, mikor először visszahallottam egy tanártól, hogy bizony megy nekem a fogalmazás, hogy nincs téma, amiről ne tudnék gyorsan és könnyedén írni és ez bizony a visszajelzések alapján csak fejlődik tovább. Nem tehetek róla, ha régi bejegyzésemet olvasom, néha megveregetem a vállam, hogy hát ezt tényleg én írtam? Azta, gratu! – És lehet mondani, hogy ego, de a saját dolgainkból is tanulunk, és igenis ki kell mondani, ha valami jól sikerült. Fogalmam nincs, hogy ez velemszületett dolog, tanult-e vagy égi áldás (mondjuk áldásnak áldás, az fix, leszámítva, hogy az összes melóhelyemen minden tetves levelet nekem kellett megírni), de az hótziher, hogy mióta az eszemet meg a betűket tudom, olvasok. Ha nem olvasok, akkor vagy pofázok, vagy írok, mert máshoz annyira nem értek, de a szókincsem tuti a könyvekből, magazinokból, tejfölöspoharakból jön – mert ebéd közben, ha a mamusz nem hagyott olvasni, a tejfölösbödön feliratait olvasgattam. Még mindehhez hozzátehetjük, hogy felnőttek közt nőttem fel, az ő társalgásaikat hallgattam és mese helyett is a Naplót meg hasonló műsorokat néztem… És ezt megstukkoljuk azzal, hogy imádok írni és imádom az érzést, mikor kész egy-egy cikk vagy bejegyzés, és máris minden világos.

  • a főzőtudományomat

Erről már annyiszor meséltem, nem ragozom túl. Imádok főzni, tudok is (ezt nem én mondom), és egyszerűen kikapcsol. Legyek fáradt, beteg, vagy akármi, azért ha nekiállok kotyvasztani, percek múlva kutya bajom. Ez volt a legrosszabb a közelmúltban, hogy a bucira dagadt, ödémás lábaimmal nem tudtam főzni. “Ülve nem lehet főzni” – mondta mamusz mindig, ha lehuppantam a székre, és lám, már megint igaza volt. Majd megvesztem a házi kajákért, a saját főztömért, és a zacskós levesnél többre nem voltam képes. Rég ettem ennyi mirelitet, meg készkaját, na. Talán a költözésünk idején, mikor a kis kompakt elektromos izén szórakoztam, mert még nem volt gázunk…
De jön a nyár (Z. majd letilt a sütő használatáról megint, tutti, mondván ne melegítsük még jobban a házat), de lehet grillezni, meg gyümölcslevesezni, alig várom. 
Szóval adott a képességem a megfelelő ízek eltalálására, szeretem is csinálni és bár kudarc talán kétszer ért (múltkor elcsesztem egy zacskós levest, esküszöm), iszonyú sikerélményeket ad.

Megunhatatlan és kész

  • a könyvekhez fűződő szerelmemet

Ezt igazán a könyvmolyok értik, kívülállónak, vagy Z.-nek nehéz megérteni. Z.-nek nem is a könyvekkel van baja, hanem azzal, hogy nincs az a polcmennyiség, amit ne raknék tele. Én erre mindig megvonom a vállam és annyit mondanék: azt is közöltem első percben, hogy Crohn-beteg vagyok és azt is, hogy betűbuzi. Te bevállaltad, ennyike. És ehhez tegyük hozzá, hogy ugyanúgy ragaszkodom az újságaimhoz (Marie Claire, Forbes, Magyar konyha, Éva Magazin, stb), mint a könyvekhez. 

Én elismerem, hogy nem minden könyv és újság van még elolvasva, de ellesz. És mikor költöztünk, így is rengetegtől megszabadultam – némi kényszer hatására és némi felügyelettel kísérve:

Az akkor még töppeteg vakarékunk nagyon vigyázott rá, hogy egy újságot se tudjak elrejteni…

  • az odaadásomat

Bízom benne, hogy ez a dolog nem csak az én fejemben él, de úgy érzem, akárkiről vagy akármiről van szó (Z., család, barátok, projekt, akármi), teljes mellszélességgel állok ki érte. Ha valamit adok vagy csinálok, azt teljes gőzzel, más kérdés, hogy az már fel tud húzni, ha a másik oldalról ez nem jön vissza…

  • az agyamat

Lehet, hogy furcsán hangzik, de baromi jó érzés az, hogy visszajelzésekből és saját tapasztalásból is tudom, hogy jó agyam van. Képes vagyok gondolkodni, következtetni, logikázni és mint minden nő, időnként kombinálni is. Könnyen és gyorsan tanulok, ha pedig a dolog érdekel, kinőnek a szárnyaim!

  • az értékrendemet

Az, hogy és ahogy mamuszék neveltek, bizony kőkemény szabályokat jelentett időnként, de nem bántam, mert éreztem, hogy hasznosak (mi a fenéért mennék 14 évesen a városba lófrálni?) és később jól fognak jönni. Tisztelet, szeretet, becsület, őszinteség, és megannyi dolog, ami ma már sajnos veszendőbe látszik, de nálam tartja magát. Nekem egy idős nénike nem vén k*rva, a gyerek nem óbégató köcsög, és senkit nem lökök fel a buszmegállóban, sőt! Szóval más vagyok etéren is. De boldogan más. 

  • némely külső vonásom

A szemem (acélkék, hosszú szempillák – már amit nem hullajt ki a drága pajzsmirigy).
A hajam – bár egy rettenet volt a pajzsmirigytől, levágattam és láss csodát: imádom. Persze vissza fogom növeszteni, hiszen Z. édesapja valószínűleg nem állna velem szóba ha így maradna :D, de még egy rövid vágás, aztán jöhet a játék a formákkal és színekkel, míg el nem éri a popsim.
Ami a másik dolog, amit szeretek magamban. Vagyis hát, izé. Nagyon szerettem, míg nem jött ez a fogyás dolog. A feszes, formás domborulatból tepsiseggem lett. Állj. Ez nem fedi a valóságot. A seggem inkább piskóta. Rumos tejbe áztatott piskóta. Puha és löttyedt… De jön még kutyára kamion, visszaszedem a kilóimat aztán ez is helyrejön. 
Ugyanez érvényes a virgácsaimra is. Most a fogpiszkáló hozzá képest öles rönk, ám ha valami van, amiből nem adok, azok ezek a dolgok. Ha az ember megtalálja, amit szeret magán, magában, ragaszkodni kezd hozzájuk. 

Ahhoz képest, hogy azt gondoltam, nehéz lesz normális hosszúságú posztot írni erről, lám, lám, sikerült. És biztosan van, amit kihagytam, vagy más tenne hozzá, de egész jó ez arra, hogy ha majd jön az agyamra a sötét felhő, tudjak mibe kapaszkodni 🙂 A negatív listát, amit meg megírtuk már korábban, azt jól elásom 😀

És Ti, mit szerettek magatokban?

blog suznvilaga 

 

 

 

FACEBOOK | INSTAGRAM | GOOGLE+ | LINKEDIN

 

 

Mit gondolsz erről?