Mese a depigombócról, a mimózáról és egy lópokrócról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy depigombóc, egy mimóza és egy lópokróc. Jajj, várjunk csak, ez mind én vagyok egy személyben. A csomagolásomra nyugodtan ráírhatnánk őket, mint összetevőimet, csak arra kéne ügyelni, hogy a fontos, figyelmeztető mondat is feltétlen odakerüljön: a termék az összetevőket változó arányban tartalmazza – és időnként robban. Néha meg bőg. Alkalmanként röhögni is képes, de valószínű, hogy azt már rajtad műveli.

Most mondhatnám, hogy fordítsuk komolyra a szót, tegyük félre a viccet, de ez bizony maga a valóság és mikor a közepében csücsültem ennek a kulimásznak, hát bizony cseppet sem értettem egyet a Nagyfőnök poénjaival. Azóta kezd színesedni a kép, így már viszonylag nyugodtan és kulturáltan el tudom regélni az elmúlt hónapok eszelős történéseit.

A sztorit megpróbálom annyira lerövidíteni, amivel még teljességgel érthető és összefüggő lesz a sok-sok mozaikdarabkából összeálló eseménysorozat, így ezt-azt kihagyok, de sanszos hogy más, korábbi szálakat belehúzok, csak hogy tényleg érthető legyen a történet.

Azt hiszem, nagyjából a tavaly nyár volt az az időszak, ami vastagon beleszőtte magát minden szinten az életembe. Balaton parton Tourinform irodában, még front officeban, 52 fokban 10 órákat dolgozni nem rossz dolog. Használod a nyelveket, emberek közt vagy, bár igaz, hogy te magad egyetlen alkalommal sem jutsz le a strandra, annyi baj legyen. Az már kicsit fokozza a szomorúságot, hogy mindezt mennyi pénzért teszed (nettó 110), de még mindig úgy vagy vele, hogy nem rossz a helyzet – már, ha az anyagi juttatásról elfordítod a fejed.
A gond viszont nem ez, hanem az, mikor a hülye lelkis fejed megtudja, hogy a kedves kolleginád konkrétan azon mozgolódik, hogy kirúgasson. Nem kicsit, hanem nagyon. Ha kihúzod a lábad az irodából, indul a lejárató kampány és az eltaposó hadjárat: hibakeresés 120%-on. Mivel lehetne engem eltávolítani…
Na kérem, több se kellett nekem, úgy megviselt a dolog, hogy konkrétan reggelente hányva keltem, és még az otthon, Z.-vel elfogyasztott vacsi se maradt meg bennem, mert az ideg ráhúzódott a gyomromra. Ha a jóakaróm bent volt velem egy időben, tuti, hogy három falat kaja után én már a wc előtt térdeltem, mert annyira megviselt az egész. Az se volt jó, ha bent voltam, és azt sem, ha jöhettem haza, mert akkor azon reszkettem, hogy mit kutat ki a laptopomról(!). Így telt a nyár, a savlekötőt úgy kapkodtam, mint más a cukrot – nem volt választásom -, a Valeriana pedig jó barátom lett, mint utóbb kiderült, hiába.

61 kiló voltam, a napi 3-4-5 hányással viszont sitty-sutty eljutottam a 42 kilós “álomsúlyig”. Hát te kurvaélet, ilyen utoljára a diagnózis előtt tomboló Crohn-nál volt, de esküszöm, ott kevesebb volt a hányás, pedig nem apróztam el akkor sem a “fogyókúrát”.
Tudom, mit gondol mindenki, mert megkaptam elégszer, hogy minek foglalkozom az ilyen irigy dögökkel, egyértelműen irigység áll a háttérben, de ilyen a beállítottságom. Z-vel épp a múltkor beszéltük ezt, hogy nekem is, és az Édesanyjának is el kéne engednie a füle mellett a dolgokat és nem lenne ennyi bajunk, de nem jutottunk dűlőre. Én ővele érveltem: ambiciózus típus, nem karrierista a negatív értelemben, de törtető és, ha valamit a fejébe vesz, véghez is viszi (lásd mérnök diplomák, doktori fokozat, aikido 2. dan).

Mondtam én: ha valaki azt mondaná, holnaptól ülj otthon a kanapén, heverésszél, pihenjél, ne dolgozz (mert teszem azt már milliomosok vagyunk, muhaha). Szard le mi lesz a tanszékeddel, ki fogja a hallgatóidat szépre és jóra, mint a rektifikálás – oktatni és csak éld világod. Menne? Nem hát. Mert nem az a fajta vagy.  Még betegen, halálosan fáradtan sem tudsz a seggeden megülni és csak lenni, nemhogy jó kondiban, ép ésszel. Igen, ez így van, ezt Z. is belátta, de azt mondta, más a két dolog. Szerintem is más mondjuk, mert a személyiséget lehet finomítani, csiszolni, de ledarálni és teljesen újat építeni – lehetetlen. Változik az ember a körülmények hatására, a környezete is formálja, egy-egy csapás pláne, de 100%-os törlés és formázás nincs. Ez nem SD-kártya…

Szóval így ment ki a tél is, s egy ponton már azt mondtam, ha éhen döglök se érdekel, de nem bírom bevonszolni magam napról-napra arra a helyre. Tudom, hogy nem szerethet mindenki, ezt elfogadom, mégha oroszlán énemnek nehéz is feldolgoznia a tényt; de ez a gyűlölködés, az ártás szándéka kiborított. Soha, de soha nem bántottam, csupán azzal okoztam fájdalmat, hogy létezem. Elhiszem, hogy barátok nélkül, párkapcsolat híján nehezen veszi az ember az akadályokat és az is biztos, hogy ez megterhelő lelkileg. De én is voltam egyedül, és mikor Csopakon éltem, a kutyámon kívül napi szinten nem volt itthon kihez szólni. Neki pedig van családja, akiket mar és bánt… Lehet az embernek hobbija, ami leköti, eljárhat ide-oda, nyitni kell a világ felé. Ő nem, ő bezárt és csak a tüskéit mutatta a világnak, meg néha némi mérget spriccelt a közeledők felé…

Ehhez képest az én életem gyökeresen más és ezt mindig is vállaltam. Nem dicsekedtem, de ha kérdezték elmondtam, mert miért húznám be a nyakam és bújnék a sarokba, ha egyszer egyenes háttal is végigmehetek az utcán? A lelkiismeretem tiszta, ártani senkinek nem ártottam, egyszerűen élek és szeretném, ha mások ezt hagynák, ahogy én sem akadályozom őket a saját porondjukon.

Mi tehát a baj velem?

  • van életem, van hobbim, jóban vagyok sok emberrel, néhányhoz különlegesen szoros kötelék fűz
  • van egy 4 éve tartó boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatom egy nem mellesleg irtó jóképű (ha már dicsekvéssel vádolnak, nesze) párom, aki sikert sikerre halmoz a munkájában és az aikido terén is
  • a papusommal egyedülálló a viszonyom, naponta 3-4-szer beszélünk telefonon, ha épp nem ott vagyok nála – nem tudom miért, de ezen mindenki elképed
  • van egy gyönyörű és tényleg okos, májusban egyéves cicánk, aki miatt mindig megjegyzem, hogy eddig is utáltak, de még a mcskánk is szép, nem csak mi, tuti a gyerekeink is katalóguskölykök lesznek – lehet köpködni 🙂
  • tavaly májusban leköltöztünk a házamba Csopakra, és igenis szoktam posztolni a teraszon elköltött reggeliről, a grillpartikról vagy a nyíló rózsáimról – ez nem dicsekvés, bassza meg, más 70.000 Ft-os cipőkben rohangál, utazgat mint egy elfuserált nagykövet, vagy épp milliós órákat gyűjt – tegyük hozzá, nekem úgy van házam, hogy nem volt apám és anyám, mint nekik valószínűleg
  • jó a viszonyom, sőt példaértékű Z. szüleivel, kollégáival, a barátai szeretnek
  • jövőre végzek a METU-n, integrált média szakirányon és már kész a témavázlatom a szakdogához
  • nem kisebb dolog pedig az sem, hogy itt a blogom, ott az MBBK 1800 taggal…

Mondhatjuk, hogy mit nyekergek, mikor ilyen az életem, de van az éremnek másik oldala is! A gyerekkori traumák, alkoholista szülők, halálesetek gyerekként közvetlen közelről átélve, Crohn-betegség és megannyi negatív ráhatás… Ráadásul ezek nem az ölembe csusszant dolgok, mindért megküzdöttem, küzdök nap, mint nap. Ám oroszlán vagyok basszus, az ereimben pedig Hujber-vér folyik, nem adom olyan könnyen magam és a húsomat a hiénáknak, keselyűknek. Akinek nagyon csípi a szemét a “nagy és könnyű élet”, ami szerintük nekem megadatott, annak azt mondom, amit anno a párkapcsolatok margójára írtam:

Néha kínkeserves a szükségesnek fele alvásmennyiség, a heti kettő vagy épp több edzés és a mindennapi kötelező körök közé beszuszakolni a közösen töltött minőségi időt. Ez lehet olvasás az ágyban – egymás mellett, séta, közös főzés, színház, mozi, haveros este vagy épp szex. De össze kell hozni. Dolgozni kell rajta, akárcsak a tökéletes testen. Olyan, hogy készen kapod, olyan nincs.

Kemény meló egy kapcsolat, de ha az ember igazán akarja, tényleg úgy fog tűnni a külső szemlélő számára, mintha a mi csillivilli kis habos életünk magától működne. Pedig kurvára nem.

Meló, meló, meló, aztán lehet fetrengeni a csillámporban.

Happiness van, akinek nem tetszik, ne nézzen ide 😛

Szóval ez van, ez volt az oka, amiért annyira messzire tűntem, és szinte hallani sem lehetett rólam. Ez volt az első ok. Ami utána következett, talán még durvább. Nem is tudom megítélni.

Tehát ment a gyűlölködéses-hányós sztori, a mérleg már csak 49-46-42 kilogrammokat mutat, és én teljesen kész vagyok. A sok hányás, rosszullét mellé jött a reflux, de úgy, hogy konkrétan már ha kaja ért a számhoz futottam a mosdóba, ha ettem azért jött a Vuk, ha nem, meg azért. Csonttá és bőrré fogytam, a seggem eltűnt, cicim sose volt, az, meg hogy a hajam fele reggelente a wc-ben végzi, no komment. De még ez is túl szép, kell még valami igazán izgi. Mit szólnátok egy kis pajzsmirigy-alulműködéshez? Jól hangzik, mi? A tünetei is fenomenálisak:

  • állandó fáradtság.
  • a bőr szárazzá és érdessé válik – nadráglevételnél porzott a lábam konkrétan, fekete pulcsi belül fehér
  • a haj szárazzá és durvává válik – lapockáig érő hajból így lett pixie
  • rendkívüli érzékenység a hidegre – 30 fokban a tűző napon fázom
  • erős és rendszertelen menstruáció – konkrétan nincs
  • az arc gyakran felpuffadt – mint anno szteroid mellett, hurrá
  • váratlan hízás – napi 3-5 hányás mellett ez nem tudott megvalósulni
  • lehangoltság vagy depresszió – semmi nem érdekelt, csak aludni akartam
  • gyakori izomgörcsök, izomfájdalmak és nyomásérzékenység – felemelem a karom és ordítás a vége
  • a pulzusszám a szokásosnál alacsonyabb – 50-es freki megfelel?
  • székrekedés – Crohnosként azért éles váltás volt, mit ne mondjak
  • szellemi lelassulás – mondanak valamit, ha nem írom fel, két perc múlva huss
  • duzzanat a nyak alján, közvetlenül az ádámcsutka alatt – téptem magamon a pulcsikat egész télen, sál elfelejtve
  • csökkent nemi vágy – a szex, mint a mohácsi csata: kit érdekel?!

Ha ez így még mindig kevés, úgy felvizesedtem, hogy nem tudtam járni. A combom és a bokám egyvastagságú volt és mikor sírva könyörögtem a dokiknak, hogy csináljuk valamit, mert még felállni is nehéz, dolgozni járni pedig úgy tudok, hogy reggel Z. visz, délután kolléganő hoz – annyit mondtak másfél méterről: 1. Egy fiatal lánynál ez nem normális 2. Ez csúnya.

Itt kábé üvölteni volt kedvem, hogy ezért visszaadhatnád a diplomád, és szögre akaszthatnád a sztetoszkópod, bmeg, nem érted, hogy meghalok annyira fáj? Lépni alig bírtam, fájt, feszült. Azt éreztem, hogy a következő lépésnél szétrobban a lábam… Ez megjelent a kezemen és a pofámon is, csak kevésbé jelentős mértékben.

Most biztosan azt gondolod, ez durva. Hát, tudom még fokozni.

Egy nap a nagyfőnök, akit amúgy másfél havonta ha látni szoktunk, telefonált, hogy bejön. Oké, itt vagyunk jöjjön. Már majdnem elindultam haza, 15:45 volt, ő bejött, leültetett minket, majd rám alig pislantva, közölte, hogy ennyi volt, nincs bevétel az egyesületnél, holnap már nem kell jönni… 16:00-kor már sehol nem volt. Én bömböltem és átkozódtam, hogy végre azt éreztem, hogy megvan a fény az alagút végén – kicsit tényleg kezdtem legalább lelkileg rendeződni – és most kirúgják a lábaimat???????

Fél óra elteltével azt mondtam, valami jobb vár, sokkal jobb, nem nettó 110, és ennek oka volt. Hmm, szép elgondolás, de a pajzsmirigyes hormonális változások azért nem hagyták, hogy így maradjon a fejemben a dolog. Olyan depressziós mélyrepülésbe kezdtem, hogy olyan nincs. Naphosszat aludtam, senkihez se szóltam se offline, se online, sokszor még a zuhanyzás is önmegerőszakolással sikerült csak. Egyszerűen nem értettem mi történik körülöttem. A barátaim, akik tényleg azok, ők próbáltak kihúzni, de nem hagytam, nem tudtam kijönni a gödörből. Csak ültem az ágyban, sokszor fejemen a takaróval és meredtem a semmibe. Gondolataim nem voltak, akaratom elhagyott, még a kaja sem kellett.

Aztán valami megint történt. Egyik-napról a másikra, elkezdtem zörögni a barátoknál: hallod, valami történik. Érzem. Valami jobb már. Nem tudom mi ez, de érzem a változást. Az étvágyam csettintésre megtízszereződött, Z-t beeszem az asztal alá, és tele voltam tervekkel. Elmentem a könyvtárba, felpakoltam önfejlesztő irodalommal és eldöntöttem, hogy előre! Így teltek is a napok, nagyjából körvonalazódott hogy mit akarok és mit nem: írni igen, irodába zárva másnak építeni üzletet NAGYON NEM és főleg nem minimálbérért. És mikor ezt így kimondtam, bár páran kétkedve fogadták (hiszen ki a tököm vagyok én, talán valami világmegváltó? IGEN!!!), jött egy telefon. Más volt a hívás apropója, mint, ami kisült belőle, de soha jobbkor:

LETT MUNKÁM!

Home office-ban dolgozom, írok (blogbejegyzések, marketingszövegek, FB, bármi) és közben ezerrel építem a saját utam. Nincs konkrét munkaidő, csak határidő, ha akarom este 9-kor állok neki, ha úgy esik kézre meg agyra, és valami eszelős boldog vagyok.

A pajzsmirigyem még nem állt helyre, de azért sokkal jobb a helyzet, kevésbé vagyok feldagadva, van energiám, nincs depi, és tele vagyok tervekkel.

“Az új életem” megkoronáztam egy rövid frizurával, mert az a szőrgubanc, ami a fejemen éktelenkedett, minden volt, csak haj nem. Majd visszanő és akkor loboncom lesz megint. Hosszú, szőke loboncom.

Szóval “dióhéjban” csak ennyi minden kavarta az állóvizemet, ami amikor jó lett volna csendesnek, háborgott, mikor meg háboroghatott volna, megdöglött a némaságban.

Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki ebben a rémes időszakban kitartott mellettem, amikor tudom, hogy elviselhetetlen voltam. Tényleg mimóza meg lópokróc meg depigombóc egyben… Z. egy hős, hogy elviselt, de nem kisebb az érdem az akkori kollégáimnál sem, mert az Utálkozót leszámítva bizony mindenki türelmes volt velem. Sokszor csokival vesztegettem meg őket egy-egy kirohanásom után. Papusom szegény szintén áldozata volt a dolognak, mikor ott voltam, elmebajosként viselkedtem, aztán sírva hívtam a buszmegállóból, hogy ne haragudjon rám, ezek tényleg a hormonok, nem én vagyok…. 

Tehát ennyi a mese, az eleje rémtörténet sok mumussal, aztán a végén itt  heppiend 🙂

Innentől ígérem nem tűnök el, jönnek a posztok és nem is lesznek ilyen ijesztőek.

Csóközön,

blog suznvilaga

 

 

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek oszd meg 🙂

FACEBOOK | INSTAGRAM | GOOGLE+ | LINKEDIN | PINTEREST

Mivel tudom, hogy Őfelségét is hiányolni fogjátok… Róla annyit, hogy egész télen beteg volt, májgyulladással kínlódtunk, abban sem voltunk biztosak, hogy megmarad nekünk 🙁 De már meggyógyult, és várja a jóidőt, amikor szabadon engedhetjük a kertben (a betegség és a gyógyszerek miatt hónapokon át velünk volt a házban, nem a melléképületben, a kuckójában).

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Mit gondolsz erről?