Ez a Carrie csak a Bigjével működőképes

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy utam egyedül, a Drágám nélkül. Akkor, még tavaly nyáron vetettem doksiba ezt az eszmefuttatást, s most, hogy Z. nélkülem van Kolozsvár szerte, újfent aktuális…

Csomószor voltunk Erdélyben együtt, konferencia ürügyén – megunhatatlan

Persze, most olyan dologról lesz szó, ami néhány ember szemét meg agyát bántani fogja, de nem érdekel. Ez a három nap, mióta itt vagyok önkéntes(?) száműzetésben Gyulán, sok mindenre ráeszméltetett. Rájöttem például, hogy egyedül tök életképtelen vagyok. Na, nem arra gondolok, hogy nem alszom meg nem eszem, mert nincs velem drága Z., de basszus, kollégák nélkül is taccs az egész, hát még, ha továbbnézem. Az egyik baj, hogy nem tudok tájékozódni, a másik, hogy gyenge vagyok, mint a harmatos libafos virágszál. Vagy krumplibogár. Tudja tököm.

Egyértelmű, hogy nincs kapacitásom rollupokat, meg saját testtömegemnél háromszor nagyobb kilóval rendelkező szóróanyagos rekeszeket cipelni akár csak tíz méterre is, nem pedig másik városba, jelen esetben másik országrészbe. Merthogy cucc nélkül is ki tudok purcanni. Mondjuk szerencsére sehol nem kellett kétszer kérnem, hogy segítsenek, mielőtt maga alá temet a doboz, vagy rám omlik a sátor, de hogy ez az esdeklő tekintetemnek, avagy a rólam lerívó szerencsétlen ábrázatnak köszönhető-e, nem tudom. Az, hogy ideértem egyben, nem rajtam múlt, de szerencsére szuper társaságban, autóval futottunk be, s nem is az utazás volt a napokban a nagy kérdőjel.

Az első megmérettetés a szombat délelőtti sátorelfoglalás volt, mikor már a „ház kinyitása” problémába ütközött. Húztam erre, húztam arra, s igen hamar megvilágosodtam, hogy annak, amit én mindenáron oldalra akarok terelni, bizony fent a helye, jóval feljebb, mint én elérek. Ugrándoztam kicsit, – nem túlzok – talán kettőt, aztán elsomfordáltam a sátorszomszédhoz, hogy ugyan segítsen már szegény szőke fejemnek, mert rövid is vagyok, meg gyenge is, megesz a sátram… Szerintem kellőképpen tudok elveszettnek tűnni különösebb erőlködés nélkül is, mert mindig, mindenhol segítőtársakra leltem. Ez dicsérheti a hely nyújtotta összefogó erőt is, ami máris megmagyarázza a gyönyörű virágos vidéket: ha mindenki a másikra mutogatna, meg a másik felé rugdalná a kapa nyelét, szerintem nemhogy virágba borult város, de egy virágos liget sem lenne Gyula szerte… Itt pedig virágból annyi van, mint máshol mondjuk szemétből… Sajnos.

A jövés-menés ment egyedül is, bár mindig sikerült átvágnom magam: mikor már totál biztosan ügettem az utcán, időről-időre kiderült, hogy jobb, ha kérdezek, jobb, ha GPS-t veszek elő, csak a magam feje után ne menjek… Bár nem kétséges, igen jó fotókat lőttem a híd alatt, de azért lehetett 800 méter pluszom a vásárra vezető úton… Nem baj, felfogom úgy, hogy lesétáltam a reggelit.

Tényleg megérte eltévedni

Mivel az eső a mai délutánt úgy mosta el, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és már most is kopácsol a víz az ablakon, úgy döntöttem, megszabadulok a nyirkos göncöktől és beveszem magam a messze híres termálvízbe. Na ja, a szőke már megint azt hiszi!

Mivel pünkösd hétvége van, a nyüzsi olyan, hogy vendéglátás olyat még nem kívánt, az idő ocsmánysága miatt pedig az is köntösben rohangál a hotel folyosóin, aki amúgy várnézőbe érkezett.

Már a legelején sem voltam biztos benne, hogy a ledöglök egy napágyra és megváltom a világot tervemből lesz-e valami, de utóbb kiderült, csak azért öltöztem át szárazba, majd fürdőcuccba,  hogy elmondhassam, itt is jártam. Ahol én csendes marieclaire olvasgatást, meg könyvírási terveket helyeztem kilátásba, öregnéni-felvonulás meg gyerekhancúr folyt, ráadásul egymásnak feszülve: a nénik a csendet szomjazták, hogy megbeszélhessék a menüt, a gyerekek meg mindenáron a saját visszhangjukra vágytak, de mindkét fél határozottan zavarta a másik frekvenciáit. Nem kevésbé az enyémet…

Kínomban úgy határoztam, elvonulok és kiizzadom az agyam, ha dolgozni már úgysem fogok, de fél óra céltudatosnak nevezhető kóválygás után az úszómester közölte velem, hogy én a kis karórámmal ugyan nem fogok szaunázni, max abban az egyetlen boxban, ami az udvaron át érhető el. A nemet villámgyorsan átkonvertáltam, égi jelnek tekintettem és inkább elsasszésztam a büfébe, hogy beteljesítsem két napja üldöző vágyamat, és egyek egy húslevest. Minden átfagyott este a lúdgégés leves gondolatával estem be az ágyba, de egyik nap langalló, másik nap meg kesudió jutott utolsó falatként. Ilyen az élet, pótolom én úgyis (a sokat ámított kajákból hajlamos vagyok azután két hétig notóriusan enni, csak hogy csillapítsam a hiányérzetet).

Bekajáltam a levest, biztos, ami biztos alapon eltévedtem a hotelben, majd beálltam a zuhany alá azzal a szánt szándékkal, hogy merő bosszúból a szaunáért, de kifogyasztom a szállodát a meleg vízből: miután fél óra elteltével sem jött fel senki és pofozott meg, újabb tervet szőttem: akkor talán most mindent megeszek az étteremben. Merő véletlen, de volt húsleves, így azt is ettem még egyszer, meg még felstócoltam ezt—azt a tányéromra, de a mindent megeszek idea is csúfos véget ért. Ültem ott és nyammogtam, bámultam az embereket. Bámultam a kétgyerekes családapát, amint kósza kísérletet tett arra, hogy két falat között elcsitítsa a bébit, aki az anya után nyüszörgött, mindhiába. Anya visszatért, baba elcsendesedett, apa pedig evett tovább. Mostanában bele tudok feledkezni a családok meredt elemzésébe, és sanszos, hogy néhány embernek ez már fel is tűnt. Hiába azonban a családi lét analizálása, mégis vagy még inkább, de piszkosul hiányérzetem volt.

Ettem, ittam az elmúlt napokban, csomó izgalmas embert ismertem meg, láttam kastélyt, ettem gyulait, de mégsem volt az igazi.

Mekkora majom vagyok, hogy nem tudok tenni ez egészre, hogy ennyire lelkis a berendezés! Hiába szép a város, jó az élet, nem tudom úgy élvezni, mintha ketten lennénk itt. Szuper ez a távollét, mert megédesíti a hazatérést, de a reggeli teám íze sem olyan, mint mikor ketten fedezünk fel valamit. Oké, hogy finom volt a kacsacomb, de miért kell beérnem azzal, hogy ezt elmondhatom – miért nem együtt ettük? Valószínűleg ott a beállítási hiba, hogy a közös élményeknek jobb a szorzója, meg talán soha nem is szerettem egyedül lenni…

De a többi? Mint New York felhőkarcoló, mint Carrie topán nélkül…

Kár is külön erőltetni – mint borsó, meg a héja

blog suznvilaga

 

 

 

FACEBOOK | INSTAGRAM | GOOGLE+ | LINKEDIN | PINTEREST

 

Mit gondolsz erről?