Cica, könyvek, MBBK – A Nap Bloggere voltam

image_pdfimage_print

Az MBBK-ban ismét elkezdtük a NAP BLOGGERE játékot, amikor valakit porondra állítunk és kérdésekkel bombázhatják a résztvevők. Ősszel álltunk neki és a dolog még mindig töretlen népszerűségnek örvend, csak győzze az ember megválaszolni a rengeteg kérdést… Nekem sem volt ez túl egyszerű, harmadszori nekifutásra értem csak a végére, mert igyekeztem mindenhol rendes, becsületes, kifejtett választ adni. Hogy sikerült-e, alább kiderül. Íme, a végeredmény:

Amikor megnyitottad ezt a csoportot, akkor bátran megmutattad másoknak is a blogodat? Nem volt benned “Mit szólnak majd a többiek?” érzés? És te mit szóltál mások blogjához? Láttál-e valami szépet, jót, újat ezekben a blogokban, amire nem is gondoltál volna? És van olyasmi, amit valakinek a blogjában láttál, és beépítetted akár a saját blogodba, akár az életedbe? És milyen érzés volt magadat kisorsolni a játékra?

Amikor a csoport indult, 2014. március 14-et írtunk, blogolni pedig 2007-ben kezdtem, szóval elég sok idő eltelt attól, hogy az első posztomat közzétegyem, illetve, hogy nyissak egy kis közösséget. Félsz csak a legelső posztomnál volt bennem, de mint látod, azt is legyűrtem és már majd 10 éve írok nyilvánosan. Ha az ember lánya létrehoz egy baráti kört, egy szűk kis társaságot összefog – mert akkor még csak 7-8-an voltunk – pláne nem fél, mert ismeri a tagokat. Most több félnivalóm volna, hiszen maholnap 1700 fővel működünk, de mégsem teszem. Miért tenném? Aki bántani akar, így is megtalál, a trollokat hívni nem kell, jönnek maguktól; buta emberek meg mindig is lesznek. Lesznek és vannak irigyeim, de inkább abból legyen 10, mint akár egyetlenegy sajnáló. Szóval nem félek és nem érdekel, ha valaki támad, mert a jogos kritikát mindig is elfogadtam, de netes berkekben jól tudjuk, inkább arc és név nélkül szokás ugrándozni… Úgy meg könnyű. Én a nevemet és arcomat adom a munkámhoz, szóval mikor piszlicsáré dolgokkal piszkálódnak, igyekszem lerázni magamról és azokra az emberekre fókuszálni, akik szeretnek olvasni, szeretnek a csapatunk csendes vagy épp hangosabb tagjainak lenni és nem azzal foglalkoznak, hogy van egy elütés az ember írásában.
Örülök, hogy itt vagytok, örülök, hogy játszunk, aki mocskolódni akar, meg bántani másokat, úgyis ki fog hullani, mert már igazán CSAPAT és CSALÁD vagyunk. Sok barátság köttetett a tagok között és ez borzasztóan jó érzés.
Mások blogjáról kiemelni nem tudok, mert sok oldalt kísérek figyelemmel, bár közel sem annyit, amennyit szeretnék. Mindenkitől lehet tanulni, ha mást nem, hát azt, hogy mit nem akarsz elkövetni a saját felületeden vagy azt, hogy mit akarsz még jobban csinálni, mint eddig. Koppintani nem szeretek, törekszem az eredetiségre, viszont nincs új a nap alatt, így ez nagyon nehéz, ráadásul a TAG-ek és a különböző mozgalmak, mint a VKP húzzák is az ilyen lehetőséget az ember orra előtt, bár ott is csak a séma azonos és pont az benne a szép, hogy kvázi ugyanarról van szó, és mégis mindenki másként oldja meg. Ez szerintem a kreatív létezés igazi csodája. 
A magamat kisorsolni dolog szerintem nem ciki, nem tettem magam első helyre, egyszerűen napról napra haladtam a névsorunkon és így rám került a kurzor. Nem tudom, mire gondolsz pontosan, de nem érzem azt, hogy ki kellett volna magamat hagyni, vagy ilyesmi… Én is részt veszek, mert akárhogy nézem, én is tag vagyok. 

Szia Zsuzsa! Hogyan változik (?) majd a blogod a hotelblogger pozíciód hatására? Összekapcsolod a kettőt valahogyan? Milyen terveid vannak a blogírással, a blogger élettel kapcsolatban? Mit ad neked a blogolás? Köszi, kíváncsian várom! 🙂

Szia 🙂 Ez egy olyan dolog, amit még én sem tudok, jóslásokba meg nem akarok bocsátkozni… Mindenesetre az biztos, hogy szuper nagy lehetőség, amit nem szabad elbaltáznom, ugyanis a Caramell segítségével és kitartással új olvasókra tehetek szert, az új olvasók pedig ki tudja, hová vezetnek. Szerintem sok kapu kinyílhat most, tényleg csak rajtam múlik, mit ügyeskedek ki magamnak. A bejegyzésekről hírt fogok adni természetesen itt is, illetve a hotel blogjának olvasói is megismerhetik ezt az oldalamat, már csak azért is, mert mindkét tábor fontos számomra, s mindkettőnek szerves része a másik. Tervem rengeteg van, álmom még több, szeretnék az írással foglalkozni, hiszen folyton folyvást jönnek a visszajelzések, hogy kár másra időt fecsérelnem, ez az én utam… Ha van valami, amit imádok, az az írás, s nagyon sajnálom, hogy a mindennapi teendők, a munkahely el-elvesznek, lemarnak az energiáimból és a szabadidőmből, amikor ideülhetnék és kreálhatnám sorra a bejegyzéseket, de úgy gondolom 2017 segít ezen és a megfelelő tervezéssel és kellő kreativitással ezt is megoldom majd. 

Milyen nehézségekkel kell szembenézned a csoport irányítása közben?

 Hála az égnek, meg a legjobbfej tagoknak nincs túl sok nehézség, inkább alkalmi összezördülések vannak, összeszólalkozások néhány butaságon. Van, aki nagyon negatív, szeret kötözködni, más túltolja a fontoskodást és vannak páran, akik akkor sem nyikkannak meg, ha az ember kifejezetten kéri. Na, ilyen vegyes népség közt tegyél igazságot… Sokan vagyunk, nagyon sokfélék, ami tök jó, de közben úgy kell szólni, hogy mindenki megértsen… Fel kell kötni a gatyát és megfeszülni vagy le kell tojni az egészet. Még nem tudom, melyik a legjobb megoldás 😀

Hogyan derült ki, hogy Crohn-beteg vagy? Mennyiben néztek miatta másképp rád a családtagjaid? Van olyan étel, amiről képtelen vagy lemondani, még akkor is, ha tudod, ártalmas a számodra?

 A Crohn diagnózisáig évek teltek el, 39 kilóra fogytam, mire végre rájöttek, hogy mi áll a nemevés-hányás-életképtelenség hátterében. Utolsó utáni kivizsgálás volt a gasztroenterológia, ahol kapásból megmondták mi a nyavalya van velem. A gyógyíthatatlan szó hallatán bőgni kezdtem, hiába bizonygatták, hogy teljes életet lehet élni… Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, árnyaltabb a kép, de akkor is…. 19 évesen egy ilyen pofon azért nem gyenge…Számomra a családot mamám és papám jelenti, akik felneveltek, ők is egyszerre könnyebbültek meg és sokkolódtak a doktornőt hallva. A legelső találkozásukkor annyit mondott a tükrözés végén, hogy késő, nem tudnak megmenteni, mert itt hiába operálnak, akkora a baj, hogy…. Mamám viszont ezt nem fogadta el és nemet mondva a kórházra, maga vette az ápolásomat kézbe közel 80 évesen. A doktornő meresztgette a szemeit, hogy ez hatalmas feladat, mire ő csak annyit mondott: “felneveltem ezt a lányt, nem most fogom cserben hagyni, mikor ekkora a baj”. Előtte rengeteget veszekedtünk a nemevésem miatt, hisztis voltam, aludtam és feküdtem suli és a házimunka helyett is és mivel egy orvos sem támasztotta alá, hogy tényleg beteg vagyok, csupán annyit mondtak, a fejemmel van gáz, agyi dolog, őt is dühítette a kialakult helyzet. Aztán mikor pecsétes papír született róla, hogy nem vagyok elmebeteg, hanem súlyos a baj, természetesen minden megváltozott. Félre ne értsétek, aggódtak ők addig is, de 16-17 éves korban ki gyanakszik betegségre, ha az orvos is legyint csak? Ha mama akkor nincs, szerintem sose épülök fel… Ők mindent megtettek, vittek vizsgálatról vizsgálatra, repültek a 10.000 forintok a köpenyzsebekbe, a patikába, csak legyen minden rendben…  

Kaják közt van egy rém hosszú hivatalos tiltólista, ami azt regéli el, mit egyél, ha beteg akarsz lenni. Mázlista vagyok, nálam elég jól muzsikálnak azok a kaják is, amikre betegtársaim, hacsak ránéznek is fájnak. Nyilván aktív gyulladással kevesebb kell a tünetek kiváltásához, mint amikor az ember lánya jól van, de vannak ételek, pl.: a káposzta, bab, kukorica,amelyek akkor sem javasoltak, ha tünetmentes vagy. Én viszont inkább követem a doktornő régi tanácsát: módjával mindent lehet, csak tudni kell, mikor elég. És ugyebár az egész diéta egyéni tolerancia kérdése. Van, aki két kocka csokitól már a falat kaparja, én meg tegnap is lencselevest ettem, meg zöldbabfőzeléket (és marhára nem passzírozva, zsírszegényen,rántás és tejföl nélkül).

Van igazán szívügyed? Ha tematikus blogot kéne írnod, melyik témát választanád? Muszáj egyet választani :D! Milyen lesz ez az oldal 10 év múlva? Milyen jövőt jósolsz a nyomtatott sajtónak, írásnak?

Szívügy alatt blogos dolgokra gondolsz, vagy bármi egyébre? Mert ha általánosságban nézem, mániám az olvasás népszerűsítése, a könyvek imádata, a helyesírás és a választékos írásmód, de fontosnak tartom a Crohn és Colitis betegek érdekeit is, a jótékonyságot, szóval érted… 

Tematikus blogon még sosem törtem a fejem, de talán, ha már otthon lennék babával, a gasztro vonalat választanám. 

Ez az oldal 10 év múlva remélhetőleg egy közkedvelt blog lesz, rengeteg követővel és általam kreált vadító designnal rengeteg DIY projekttel, receptekkel, babás posztokkal.

Hogyan szólítod a macskádat, ha négyszemközt vagytok (Chili és te), illetve aggattál-e rá egyéb becenevet?

 Ó, Chili… Ha arra irányul a kérdés, hogy átmegyek-e szentimentális gügyögősbe négyszemközt, a válaszom nem. Állandóan gügyögés van 😀 A beceneveket illetően pedig ő mindennap kap három új nevet kábé. Van, hogy Chilkó, Chili manó, Szőrösseggű, Fiam, Édesem, Istencsapása, Manócskám – attól függ, milyen a viselkedése. Nyilván, mikor a szekrény tetején futkározik, nem a cilumilut kapja hívószó gyanánt 🙂

Szia! Úgy látom, viszonylag régóta nem írtál a Chronnal az élet menüpontod alá, ez azt jelenti, hogy szépen ,,kordában” tudod tartani jelenleg? Ha jól láttam, 2007 óta írod a blogod. Volt, hogy úgy érezted, elég volt az írásból (akár rosszindulatú kommentek vagy írói válság miatt)? Köszi 🙂

 Jelenleg a Crohn szundikál, hála az égnek, viszont most pajzsmirigy problémákkal küzdök. Alulműködik a pajzsmirigyem és bucira dagadtak a lábaim, hogy alig tudok járni; hullik a hajam, ingerült vagyok, fázom még 30 fokban is – szóval lett egy csomó új dolog, ami miatt kínlódom. Pedig annyira ellennék a tünetmentes kis életemmel…

Van olyan dolog, ami miatt abbahagynád a blogolást, vagy “válság” esetén is csak szüneteltetnéd?

 Nem gondolnám, hogy az írást valaha is abbahagyom, legfeljebb, ha az olvasók elfordulnának és a kutyát sem érdekelné, amit csinálok…

Melyik az a posztod ami a legközelebb áll a szívedhez?

Kedvenc posztok? Ez nagyon nehéz. De talán a mindent összefoglaló bemutatkozó poszt, a szerelmes felem és a fájó szívű a  TOP3, de annyi van még, ami ezért vagy azért kedvencem: a társkeresős, a kirándulós, a könyvmolyos, vagy épp a kórházas

Mi az álomhelyed, ahova elutaznál?

 Az egész világot beutaznám, ha lenne rá mód. Meg pénz. Meg idő. De a legvágyottabbak Anglia, Írország, Olaszország és Mexikóváros. Meg Japán, meg Peru meg Svájc, szóval érted… Képtelen volnék választani.

Hova, milyen felületekre írsz rendszeresen a saját blogodon kívül? Mennyi időt szánsz naponta az írásra? Hogyan hangolod össze az életed, hogy a munkádra, az írásra, a párodra, magadra és a cicádra is jusson időd? 😀

 Rendszeres megbízásaim mostanában nem nagyon vannak, de dolgozom az ügyön 🙂 Sajnos a munka-suli-család frontvonal nem teszi lehetővé a mindennapi írást, de ez nem azt jelenti, hogy ne foglalkoznék a dologgal. Én még álmomban is írok, reggel sokszor kelek új bejegyzés ötlettel, vagy ha nem tudok aludni, listákat állítok össze először fejben, aztán reggel papíron. Aztán online 🙂

Az összehangolás, na az very difficult. A hétfő és szerda estéim Z. edzései miatt egyedül telnek, így igyekszem azokat kihasználni, viszont legtöbbször ezeken a napokon kellőképpen agyhalott állapotban leledzem ahhoz, hogy ne bírjak odaülni a géphez. Nagy átok érzés az, mikor van ihlet, meg erő, de végre lehet egy  nyugodt esténk, filmezhetnénk, de én arra kérjem, hogy ne kapcsoljunk se tévét, se zenét, mert írnom kell? Inkább olyankor tolok picit a poszt elkészítésén, de így is kevés az együtt töltött időnk, nem akarok még ebből is lefaragni. 

Nyilván más a mérce vizsgaidőszakban, nyáron, télen, főszezonban, és ahhoz igazodnak az időkereteim is, de tény, hogy még nem sikerült megtalálnom a megfelelőbalanszot ezekre a dolgokra.

Nem késtem még le? Sokszor írtad hogy imádsz olvasni és falni a könyveket. Mostanában tudsz időt szakítani az olvasásra? Miket olvastál az utóbbi időben, amiket nagyon szerettél?

Még nem 🙂 A nyár óta, mikor kint dolgoztam a pultban a Tourinform irodában és nem a hátsó back office részen, elveszett a molyos énem. Egyszerűen annyira felpörgött az agyam a zsivajtól és az állandó pörgéstől, hogy nem tudtam leülni olvasni hetekkel a szezonzárás után sem, mert megvesztem a tétlenségtől. Egyszerűen forgott az  agyam, nem bírtam elveszni a sorok között, semmilyen könyv nem tudott lekötni. Rémes érzés volt számomra. Aztán kijött az új Harry Potter könyv és úgy éreztem, hogy vagy ez billenti vissza az egyensúlyt, vagy semmi. Igazam lett, végre minden oké: újra olvasok, a HP-t két délután alatt kiolvastam, most pedig A fekete esernyős férfit bújom nagy hévvel… Egyszerűen imádom. Egy óra alatt bezabáltam 120 oldalt, ez az  igazi könyves működésem! Ezelőtt ami nagyon elvarázsolt, a Liverpool Street volt, mely szégyen ide, szégyen oda, a borítójával csábított el, aztán elolvasva a  tartalmát, már landolt is a kosárban:

„Ha ​​Mamu engem egyedül akarna Angliába küldeni, megszöknék, és addig bujdosnék, amíg el nem megy a vonat nélkülem! Semmiképpen sem utaznék a szüleim nélkül…”

1939 tele, Liverpool Street vasútállomás, London. Egy tizenegy éves berlini kislány, Ziska Mangold leszáll a vonatról. Nem akármilyen vonat ez, hanem egyike azoknak a gyermektranszportoknak, amelyek közel tízezer fiút és lányt menekítettek ki a náci Németországból. Ziska pontosan tudja, mit akar: amint lehet, ki kell juttatnia a szüleit és legjobb barátnőjét, Bekkát is. Ám nem sok ideje marad, a gyilkos háború már előreveti árnyékát. Ziskára egy idegen család, egy idegen nyelv, honvágy és bizonytalanság vár – de egyúttal élete legnagyobb kalandja is. Hét évvel később pedig meg kell hoznia egy nehéz döntést.

Anne C. Voorhoeve izgalmas, lebilincselő regénye azokról a zsidó gyerekekről szól, akiket a náci uralom alatt a szüleik nélkül „transzportáltak” Angliába, nevelőszülőkhöz. A szerző rendkívüli beleérzéssel veti papírra Ziska Mangold történetét, aki eleinte nem is tudja igazán felfogni, mit jelent zsidónak lenni.

Szokatlan látásmód, megindító történet a megmenekült gyermekek sorsáról.

„A történet felkavaró, de még ha könnyeket csal is a szemünkbe, fontos megismerkednünk ezzel a témával, amelyet az írónő egy kifinomult érzékkel megírt történetbe ágyazott, a középpontban Ziskával. Együtt sírunk és nevetünk vele. Betekintést nyerhetünk az érzéseibe, a félelmeibe és a reményeibe.” – Heike Rau, leselupe.de

Az, hogy Ziska Mamunak szólítja mamáját, szintén erős kapocs volt a könyvhöz fűző érzelmeimhez, a téma meg az egyik kedvencem… Mármint nem vagyok egy történelemzabáló mókus, viszont ha II. világháborús, holokausztos, 56-os dolgok teljesen be tudnakkebelezni, legyen az film, könyv, akármi…

blog suznvilaga

 

 

 

FACEBOOK | INSTAGRAM | GOOGLE+ | LINKEDIN | PINTEREST

 

 

4 comments

  1. Peta Dunia says:

    A magadat kisorsolni dolgot kicsit félreértetted. Nem gondolnám, hogy baj lenne, ha benevezel a játékra. Inkább csak kíváncsi voltam, mit éreztél, mire gondoltál, amikor éppen a te neved jött ki a sorsolásnál.

     
    1. Peta Dunia ( User Karma: 0 ) says:

      Ja, értem 🙂 Hát igazándiból ahogy mentem lefelé, láttam, mikor jövök, úgyhogy annyira nem volt meglepi, mint mikor eleinte random sorsoltam, de jó érzés volt. Érdekes, hogy másokat mi érdekel az ember életével kapcsolatosan… Kit a kedvenc könyvek, mást a cica, megint mást a kaják. Jó móka ez!

       
  2. Peta Dunia says:

    Istenkirály lett ez a poszt! 🙂 Mivel nem túl régóta követlek, aztán sejtem, hogy “leninösszes”-sé vált ez a blog a hosszú évek alatt, külön köszönöm, hogy linkelted a számodra legszívcsücsökebb posztjaidat, mert ezeket biztosan gyorsan megkeresem, elolvasom. És bizony, sejtettem, hogy gügyögős lettél, és Chilli nálad is éppúgy, mint nálam, anyamazsolája, csak épp te Zsúzsan szólítod! 😀

     

Mit gondolsz erről?