{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Álomváros

Nem csak a blogon volt nagy csönd az elmúlt időkben, de az olyan körökből is kimaradtam idő hiányában, mint a VKP (nem hallottál még róla vagy esetleg nem tiszta a kép? Itt mindent megtalálsz a témában).

Ezúttal az álomvárost kaptuk feladványul, ami olyan marha módon egyszerűnek tűnik, de ahogy ideültem, máris kezdek elbizonytalanodni. Nem az a baj, hogy nem tudom, melyik a kedvenc helyem, bár talán az is. Elvégre nekem egy kedvenc sosem elég. Ez tehát az első probléma. Nem tudok egyre bökni, mert egyszerűen nem megy. Most, hogy leköltöztünk Csopakra, újfent megihletett ez a drága hely, amihez annyi, de annyi emlék köt… Közben meg ordít bennem egy hang: hé, te dög! És Veszprém? Eddig azért bőgtél! Meg ott van Fehérvár! Na és az annyira istenített Kolozsvárod? – Igaz, Kolozsváron csak többször megfordultam, ott nem éltem, de akkor is. Hát itt a baj. Nem bírok kedvencet bökni. Szeretem a helyet, ahol élek, szeretem azt, ahol éltem. Mocskosul bele tudok ragadni az emlékeim mocsarába és akkor aztán annyi. Kötődök én személyekhez, állatokhoz (újabban macskához, bahh!), de még cukros papírhoz meg kidobásra ítélendő konzervdobozhoz is.

Tudjátok mit? Nem küzdök ezzel. Dilis voltam, vagyok és leszek, amíg valaki dühében agyon nem csap, és mégis akad, aki ennek ellenére, vagy pont emiatt (?), de szeret.

Ha végiggondolom,vannak gyönyörű helyek, amikbe egytől-egyig belehabarodtam az ottlétünkkor (Hamburg,  Bécs, Nagybánya, Kolozsvár, Pécs, Eger, akármi) – és azt gondolom, ez nem annyira baj, csak kissé túlműködő kötődési zizi.

Millió hely van, ahová szeretném betenni a lúdtalpas lábam, Szaúd-Arábiától elkezdve az Antarktiszig – más kérdés, hogy ehhez kéne egy pár zsáknyi pénz is… Mexikó, Olaszország, Svájc, Franciaország, Japán – ha mehetek, az nekem maga az álom. Lenyűgöz egy pindurka falu és egy afféle megagiga hely is, mint New York, vagy épp Párizs.

rockefellercallsitaday-2880x18001

Szóval, tényleg nem adok választ, mert imádom az új helyeket, városokat és légy-légypapír hatással tapadok a régiekhez és ennek tetejében döntésképtelenséggel is sújt a sors.

Ráadásul nagyon nem mindegy a lelkemnek az sem, hogy 3 napos, 2 hetes vagy épp örökre (?) szóló ottlétről van-e szó… Biztosan azt tudom, hogy Csopakunkat szeretem én is, Z. is, és boldogok vagyunk. Hiába volna a zsíros ajánlat, nem gondolom, hogy sarkon tudnék fordulni valaha is, és elhagyni a múltamat, depláne a kézzelfogható emlékeimet…

Hát ez van, számomra az ottlét valahol, mindig egy kis álom és úgy érzem, a sok kis utazás elég kaland nekem, nem szükséges fenekestül felforgatni az életem ahhoz, hogy a mindennapjaink, még ha nem is ismerem mindig fel, álomba illőek legyenek…

blog suznvilaga

FACEBOOK | INSTAGRAM | GOOGLE+ | LINKEDIN | PINTEREST

 

Mit gondolsz erről?