Piros lámpás régió és dobozhegyek – hurrá(?), költözünk!

Ez a bejegyzés lehet igazából a Hazatérés IV. is, hiszen most készülök ismét, néhány hét után hírt adni a költözésünk állásával kapcsolatban. Hát lássuk…

Nem lesz egyszerű – ezt mondogattuk, mikor belekezdtünk és azóta eljutottunk (főleg én) a “minek is kezdtünk bele” és a “ez nem nem egyszerű, hanem mocskosul bonyolult, utááálom” státuszig. Volt, hogy már a sírás kerülgetett, és úgy gondoltam, inkább vissza kéne csinálni az egészet… ami belegondolva nyilván még nagyobb őrültség lenne, mint maga a megkezdés, ráadásul volt arra is precedens, hogy a sírás nem kerülgetett, hanem le is terített és vonyíkolva ültem a dobozhegyek tetején.

Sírtunk, nevettünk, buliztunk, szerettünk

Aztán persze szépen – időről időre – túllendültem/túllendültünk a holtpontokon és a dobozok eltűnésével eltűntek a keserű érzések is. Nem vitatható, hogy az idők során mindig jött a negatív oldalhoz még egy kis adalék, még pár “nem találom”, “fáradt vagyok, nem bírok pakolni” és akkor kibukott egy újabb hiszti. A költözés nem sétagalopp, nem is leányálom, hanem szívás. Lássuk be, szép, gyönyörű a Csopak, isteni érzés fészket rakni, de mikor annyi helyed nincs, hogy lerogyj a kanapéra és még mindig csak arról esik szó, hogy mit kell elhozni az albérletből, akkor bizony nemhogy a dobozokba rúgok bele, de a saját hülye fejemet is napjában négyszer elátkozom, amiért valaha is kinyitottam a csőrömet a költözést sürgetve.

Már előzőleg meséltem, hogy korábban kikapcsolták a gázt, én pedig akkor nem köttettem vissza, és emiatt, mint utóbb kiderült, iszonyatos koloncot vettem a nyakamba: mire gázos szakembert találtam, megvolt a félhavi telefonszámlám, mire ki is tudtam egyet könyörögni helyszínre, eltelt egy hét. Amikor kijött, azzal kezdte, hogy az EON-os szerződéskötésre simán számolhatok egy hónap, mert szeretik húzni a határidőket, és míg velük nem jutok dűlőre, addig nem lesz, mert nem lehet továbblépés. Áh, itt már vert a víz, ugyanis szerettünk volna minél több időt már a kiköltözés előtt is lent tölteni, azonban meleg víz és gáztűzhely nélkül ez elég nehézkes, pláne mikor odakint 42 fok van és az ember lánya simán igényel napi kettő tusolást. No, ahhoz képest, hogy május óta lent vagyunk, talán egy hónapja, hogy van gázunk. Ehhez kellett öt látogatás az EON ügyfélszolgálaton és  harmincezer a picinyke zsebükbe; egy FŐGÁZ szerződés, egy tulajdoni lap hétezerért a – 10 éve – saját házamról, plusz 3 különféle szakember 3 külön tarifával, meg hozzá a rengeteg idő, energia, benzin és buszköltség, mert ez nem egy körben, egy normális folyamatban zajlott, hanem kvázi pingpongoztak velem a különböző szolgáltatóhoz köthető emberek. Eleinte hümmögtünk és nyögtünk a benne lesz ez úgy harmincezerben gondolat kapcsán, de a végére valahogy eljutottunk a százezer meg hozzá néhány tízezres értékhatárig. Ezek után nem csoda, hogy mikor a sok futkározásnak meglett az eredménye és munkában ülve felhívott Z., komolyan mondom, elsírtam magam. Hogy meleg vizünk van? Megy a fűtés? Jó a tűzhely? – nem viccelek, bőgtem. Elmondása szerint neki is könnyes volt a szeme, mikor hosszú idő után a csapból megindult a llanygmeleg…

Imádjuk a grillkajákat, de mikor hetek óta csak az van, mert főtt kaja és "van hozzá minden", valahogy megcsömörlesz a legjobb falatoktól is...

Imádjuk a grillkajákat, de mikor hetek óta csak az van, mert főtt kaja és “van hozzá minden”, valahogy megcsömörlesz a legjobb falatoktól is…

Este még nem is fogtam fel, mikor beszálltam a kádba, hogy itt most konkrétan fürdés következik és a mosogatásnál is kellett idő, mire elhittem, hogy nincs szükség többet félórás hideg vizes sikálásokra… Napok teltek el, de még mindig úgy néztem a gázórára, hogy szakadna meg, minek van ez itt, semmi értelme – mert egyszerűen még mindig nem fogtam fel, hogy már megoldódott… Nyilván megoldottuk a higiéniát, és főzni is főztem (minikonyhán zacskós levest és tésztát/tojást/kisütős cuccokat), de az első húslevesem íze majdnem szintén örömkönnyekkel fűszereződött.

kuszkusz

Isten áldja a gyorsételek feltalálóját, a meleg vacsora azért jól tud esni akkor is, ha nincs tűzhelyed…

Aztán ahogy kezdtek sokasodni a dobozok Csopakon, rájöttem, hogy a projektünk legnehezebb része még mindig hátra van. Nem az összecuccolás, nem is a kipakolás, nem a válogatás, hanem a búcsú. Az a lakás tud mindent. Kvázi ott zajlott az első randink, ott csattant el az első csók. Ott hangzott el a szeretlek. Sírtunk, nevettünk, buliztunk, szerettünk. És az én drágám nem restellte már hetekkel azelőtt rákezdeni: “kedves kis lakás, nagyon szeretünk ám. Jó volt itt lakni, hiányozni fogsz”. Ilyenkor én mindig ordítottam: FEJEZD MÁR BE!!!! Nem akarok bőgni! Ne búcsúzkodj! Elég! Még nem beszélhetünk erről!!!!

Kepeszthettem, elérkezett. Ahol az első pizzánkat, ott ettük az utolsót is... A könnyeimtől még a kedvenc falatjaimat sem tudtam kiélvezni.

Kepeszthettem, elérkezett. Ahol az első pizzánkat, ott ettük az utolsót is… A könnyeimtől még a kedvenc falatjaimat sem tudtam kiélvezni.

Aztán hiába nem akartam, hiába kapálóztam, bőgtem. Kedden adtuk vissza a lakást, hétfőn hordtuk el az utolsó csomagokat. Már akkor végigbömböltem a délutánt, kedden konkrétan a mélyállapotú búvalbaszott kórság vert le. Annyira befordultam, hogy este tizenegykor, miután hazaértünk a kulcs visszaszolgáltatása után, bánatfőzésbe kezdtem Csopakon: felraktam egy hatalmas fazék húslevest és kisütöttem egy adag párizsi csirkemellet. Mellé kuszkusz volt. Egyszerűen ez bírt elterelni… Kellett, hogy az otthon ízével kárpótoljam magunkat. Az sem érdekelt, hogy fél egykor ülhettünk le enni. Kicsit meg is nyugodtam, otthonszaga is lett a helynek. Z. az utolsó doboz behurcolása után kijött a konyhába és azt mondta: na, most nézd meg a szobát. Sírni fogsz. Nyakig állnak a dobozok. Kész őskáosz.

Bementem, küszöbtől küszöbig álltak a zsákok, dobozok, hol ruhákkal, hol fürdőszobai holmikkal, itt-ott kikandikáló serpenyőkkel. Álltam az ajtóban és annyit mondtam: nem fáj. Ezt én már fel sem veszem. Nem tud érdekelni… – És tényleg így volt. Lassan az lesz furcsa, ha nem lesznek dobozok… – így éreztem, tényleg.

Ez a kábé 10 éve mamuszom tanácsára "vésztartaléknak" megvásárolt cucc mentett meg az éhhaláltól... A tojásosnokedlit és a becsinálétlevest is produkálni tudtam vele, bár a pipiskedés, hogy belelássak a fazékba, nem volt túl egyszerű...

Ez a kábé 10 éve mamuszom tanácsára “vésztartaléknak” megvásárolt cucc mentett meg az éhhaláltól… A tojásosnokedlit és a becsinálétlevest is produkálni tudtam vele, bár a pipiskedés, hogy belelássak a fazékba, nem volt túl egyszerű…

Ma augusztus 22-őt írunk és a helyzet a következő: lakás már nincs, ház már van. Berendezve annyira vagyunk, hogy a gyakran használandó holmik számára kialakítottuk a helyet, van fogkefe, fogkrém, tusfürdő, sampon a fürdőben, pár lábos és tányér a konyhában, ágynemű és pár könyv a hálóban; minden más pedig imitt-amott. Nyilván a fészekrakó ösztön azért munkálkodik bennünk, így még kvázi ki se rámoltunk, de bővítettünk a repertoáron: új postaláda, lámpa, csengő, zuhanyfüggöny és a víz hőmérsékletének függvényében színt változtató zuhanyrózsa. Én a berendezési tárgyak harmóniájáért felelek, a mérnök szerelmem meg, gondolhatjátok, a hightech kütyükért: ha elég vastag a bőr a hátsódon, nálunk igény szerint piroslámpás negyeddé változik a fürdőszoba… Apránként, de céltudatosan haladunk az otthon cím felé, s ha kell, akár csalunk is: hogy ne kerüljünk diliházba a bedobozolt cuccok mindennapos látványától, használaton kívüli helyiségekbe hordtuk őket,  így kvázi megvan a nyugalom, mert az életterünk rendezett, viszont rosszabb pillanatainkban kísértenek a kipakolásra váró holmik. Bár tudjuk, hogy ildomos lenne haladni a rendezkedéssel, 10 óra munka után kevésbé van kapacitásunk arra, hogy időként “ezt meg hol a tökömben szedtük össze?” kategóriájú holmik szortírozásával múlassuk az este nyolc utáni “szabadidőt”. Jönnek a hideg, sötét esték, majd rámolunk… – mondogatjuk, aztán fordulunk is sarkon, vágjuk is rá a spájzajtót a bernáthegyi-ólnak is beillő méretű dobozokra.

És ha azt hiszitek, hogy ez az egész hercehurca megfejelve a vizsgaidőszakkal, a frontérzékeny szervezetemmel és az éppen “fogjuk rá, hogy nyugiban van” Crohn-ommal együtt pont elég, hogy elüljek végre a seggemen, hát jól figyelj!

A mérhetetlen sok nyűglődés, pakolás, rohangálás megkoronázásaként úgy gondoltuk, kevés a kaland, jöhetne egy nekünk eddig ismeretlen terület…

Folyt. köv.

blog suznvilaga

X

X

X


FACEBOOK | INSTAGRAM | GOOGLE+ | LINKEDIN | PINTEREST

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

2 thoughts on “Piros lámpás régió és dobozhegyek – hurrá(?), költözünk!

  1. Nem régen költöztünk mi is, úgyhogy teljesen átérzem a problémát. Nálunk egy hónapban került, bár egy teljesen komplett lakásba költöztünk, de mind ezt ketten a legapróbb segítséggel külföldön. Én csak azt éreztem, hogy legyen már valami, haladjunk, aztán meg a pakolásnál is ugyanezt. Egy hónapig kerülgettük a dobozokat. De ma már rendes kis otthonunk van, így visszatekintve minden fáradozást megért.

     

Mit gondolsz erről?