Képzavar (Férfiszemmel I.)

Az alábbiakban egy nagyon jó ismerősömmel, lassan azt hiszem mondhatom, hogy barátommal osztom meg a blog felületét. Az egyik Kildara rendezvényen ismertük meg egymást, azóta gyakran felbukkan az éterben, s bár ő dobta be előbb az ötletet, én is gondoltam már rá, hogy meghívjam ide, Hozzátok, kedves olvasóim, hiszen Karesz nagyjából azonos értékrendet és stílust képvisel, mint én magam az írásaimmal. Gondolhatjátok persze, hogy olyan embert, aki nekem nem önazonos, be sem engednék ide, de komolyan mondom, lehet hogy majd sor kerül rá, csak azért is. Nem félek a véleménykülönbségektől, sőt nyitott vagyok mások világnézetére, a józanság keretein belül.

 

De most nem azért vagyunk itt, hogy engem olvassatok. 

blog suznvilaga

v

V

V


Kedves ismerősömmel – igen, Suz’n-ről van szó – folytatott egyik beszélgetésem vélemény-nyilvánításra inspirált a nő–férfi téma végtelen óceánjának egy újabb cseppjeként. Szerintem aktuális, és reményeim szerint segít felnyitni pár szemet. A magamét is ideértve. (Igen, ez itt a kommentek helye!)

Egy rövid személyes bemutatkozást követően főleg a blogjáról ismerem Suz’n-t. Félig-meddig követem a „világát”, ami nem az egyetlen (nem is a sokadik) elsősorban női közönséget megcélzó betűfolyam a netes olvasmányaim közül, és jót szórakozom rajta. Nemkülönben véleményt is nyilvánítok a T. Szerzőnek (máskülönben inkább magának írna naplót papírra, nem igaz? – lásd első bekezdés záró mondata), és az is megfogalmazódik bennem, hogy na igen, így kicsit jobban meg is lehet érteni egymást nemeink vonatkozásában.

Ha csupán azt veszem, ti mit néztek, olvastok, és miről beszéltek, akkor rálegyintek, hogy „csajos téma”. Bizonyára ti is így vagytok a „fiús”, „férfias”, „pasis” stb. dolgainkkal.

Érdekesebb kérdés a miért? Ezúttal hagyjuk a Barbara és Allen Pease alkotta házaspár világhírű (ők is, és a kutatásaik is azok) sok mindent megmagyarázó téziseit evolúciós nemi fejlődésről, az ezek által megmagyarázott mai nemi viselkedésformákról és kulturális érdeklődésről. (Igen, ez itt a(z) reklám ajánlott olvasmány helye.) Nem azért, mert nem magyaráz meg sok mindent, hanem amit – szerintem – nem magyaráz meg, mert nem azzal foglalkozik. Azért vagyunk itt mi.

Gyermekkorom hősét talán David Hasselhoff „Knight Ridere” képezi leginkább. Esetleg Michael Dudikoff amerikai nindzsája. Ő(k) ugye az átlagnál kicsit magasabb, természetesen izmos, és igen, pl. David esetében szőrös (≠borotvált) mellkasú, kemény fickók. Faarcú, szúrós tekintetű férfiak, akik ha egyszer is rád mosolyognak, tudod, hogy nem kell ezt tőlük érzéketlenségnek venni.

Hát igen. A tornasor utolsó szeletébe szorulva sokáig nem értettem, miért nem vagyok olyan jó vágású, mint Robotzsaru, Pókember vagy Batman civilben. Alias Alex Murphy, Peter Parker, Bruce Wayne. Azok a markáns, szarkasztikus, de öntudatos figurák, akik akkor sem változnak meg, ha sokan utálják őket.

Egyáltalán, miért utálják, vagy tartják gyerekesnek őket? Valószínűleg ugyanazért, amiért mi nem bírtuk Barbie-t.

Jelenleg életem elégedett szakaszában vagyok, túl lévén sok nehezen leküzdött önértékelési tényezőn, és pozitívan nyitva a jövőre. Cogito, ergo jól érzem magam, és folyamatosan gondolkodom is, próbálom leküzdeni a még hátralévő problémákat.

Sokan, sok mindenért dicsérnek őszintén, s magam sem fukarkodom a bókokkal. Hányszor hallom a „te csak maradj ilyen” tézist, amire én is biztatom a bókjaim alanyait.

Sokszor látszólag mégis annyit ér, mint szarnak a kavarás. Nem a leghangosabb, legutálatosabb emberek szájából hangzik el.

Állítólag az igazi egyéniségnek ellenségei, irigyei vannak. Nem nyugtat meg, nem tudom magyarázatként kifogásként értékelni az illető önbizalomhiányát, elégedetlenségét magával és a világgal. Meglepődnének, hány magamnak is kínos dolgomról mesélhetnék nekik, ha érdemesre tartanám őket rá. Amikor egészen véletlenül megismertem Suz’n-t, azzal mentem oda hozzá, hogy teljesen egyetértek vele abban, hogy miért is kéne mindenáron eltűrni a rosszindulatot? Az rendben van, hogy ne süllyedjünk le az „ő” szintjükre, de hogy a fene enné meg az ilyeneket, hogy egyáltalán szemrebbenés nélkül megteszik.

Sok nőt ismerek, sokukkal kölcsönösen elismerjük egymást, pl. szinte csak női főnökeim voltak/vannak, s nekem jó így. Néha a bunkóság ordításában jött egy-egy elismerő megjegyzés arról, hogy „maradjak csak ilyen”. Olyan szájából is, aki később, természetesen csak a hasonszőrűek társaságában, nehogy másmilyen emberek előtt lejárassa magát, ott alázott meg, ahol tudott. Tette mindezt miért? Mert én biz’ a nem szégyelltem előtte, kettesben, az ő társaságában összeomlani, és a vállára borulva zokogni, mennyire megszerettem. Még akkor is, ha nem voltunk egymáshoz valók, messze magasan nem feleltem meg az ő férfiideáljának. Szigorúan nézve ő sem az enyémnek – na, de gyerekek! Nem lehetne néha adni egy esélyt magunknak, a másiknak?

rp_6.jpg

Nem fogom itt, most (ja, és persze Önöknek) a sérelmeimet sorolni, mert az udvariatlanság volna, és nektek is megvannak a sajátjaitok. Mindig is tiszteltem, és becsültem a női nemet, és még a legmocskosabb megnyilvánulásaimban sem váltam harcos hímsovinisztává, macsó alfahímmé, bármennyire is oktatják ezt egyre népszerűbb iskolák. Időnként tudok olyan is lenni, de azért ez mégsem én vagyok. Nem tudok szerepelni, és ha elbotlom, cseszd meg, hát van az úgy, ha máskor meg győzni is lehet. De hogy ezért hallgassam az okosak magyarázatait, a „hogy kellett volna” meséket – na, abból köszönöm szépen, nem kérek többet!

Szerintem ez a bókolás, udvarlás ugyanolyan feleslegesnek tűnik minden rendes embernek, mint az egész felépített életszemlélete. Hogy elmehetsz te a sunyiba a kedvességeddel, természetességeddel – és főleg szerénységeddel –, mert erre a kutya nem kíváncsi. Jó ember vagy? Ez elismerésre méltó, de amúgy meg leszarnak, mert unalmas is vagy. Inkább színészkednél, költenél vagyonokat a külsődre, akrobatikáznál az ágyban úgy, mint egy pornósztár, villognál, mint egy mentőautó – az az igazi!

Frászt!

Az úgynevezett tömegkultúra tárgyiasítja a vágyainkat. Ezt a műfajt eleget fikáztam, és rajongtam mindazért a kis apróságért, amiket kiragadtam belőle. Mára alább adtam a fikázással, és szerencsére gyarapszik azon értő, érző ismerőseim száma, akiknek írásaimban kifejezhetem magam.

Nem mindig értenek velem egyet, mi tagadás, elsőre gyakran szarul esik. Aztán folyton meggyőzöm magam, hogy a másiknak is joga van máshogy gondolkodni, véleményt nyilvánítani, végső soron pedig megköszönöm, hogy legalább megosztotta velem. Mert ebből lehet építkezni, holtig, mint a jó pap.

Ezek az álomemberek egy profi csapat szépen csomagolt termékei. Olykor tehetségesek is, meg lehet, hogy civilben jó fejek, de a munkájuk szerint iparilag szórakoztatnak, és jól is van ez így. Amíg nem kezdik el majmolni őket.

Nem arról beszélek, hogy nem tetszhet nektek egy olyan ruha, frizura, bármi, amit ők reklámoznak. De édeseim, ti nem vagytok sztárok. Még lehettek, de amíg nem, senki nem kíváncsi az allűrjeitekre. Tényleg nem megy másként, mint kivágott ruciban, feszülős pólóban (szigorúan hálósban, hogy a pasicici is szemérmetlenül domborodjon belőle), lepörkölve, agyonmázolva, felvett pózzal – ne adj’ isten: részegen – kurválkodva adjátok elő magatokat (urak is)? Nektek tényleg a méret a lényeg? (Miért, a tiétek mekkora? Nekem az enyém – alkalmasint tiétek is – megfelel.) Lájkokra gyűjtötök? Elhiszitek, hogy a közösségi oldal fotói és Örkényt megszégyenítő „egypercesei” a tuti, a valódi, az Élet?

Hadd osszak meg veletek valamit. Van műveltségem, van humorom, jó dumám, és stílusom is. Öltözködésben, magatartásban stb. Néha máshonnan lopva, de nem szolgaian másolva. Na, és ez itt a döntő különbség.

A hasonmásokat nem szeretem, és kimondott ideálom sincs. Tetszett már alacsony, magas, dundi, és vékony, egyéb paraméterekben meg minden, amit a skálán el tudsz képzelni. Még kékre festett hajú is. Tetszett tetkós-piercinges rocker, dögös vamp, szolid háziasszony – mindenféle típus.

Csak könyörgöm, ne legyen bunkó, túlmodernizált, trendi (észjárású), és ne az elvárásai alapján ítéljen meg! Nincs nekem előtte semmi szégyellnivalóm! Önbizalom-hiányom, gátlásaim (sőt: gátlástalanságaim!), azok – is – vannak, összetett, hogy ne mondjam, magamnak is megfejthetetlenül bonyolult vagyok, néha szélsőségesen indulatos, bunkó. Is. Mégis alapjáraton egészen más, csak arra mintha senki nem lenne kíváncsi.

Mintha senkit nem érdekelne, mit szeretek annyira gyermekkorom hősein, vagy a kulturális élményeimen, az általam a környezetemben mintha egyes-egyedül favorizált eurodance könnyűzenében? Nem várom el senkitől, hogy szeresse, elfogadom, hogy lejárt az ideje – de igenis él, és élni fog. DJ Bobóra a mai napig mozdulnak a testek, aztán kifújt. Herótom van az ún. retro-partiktól, amikor magyar lagymatagokkal kennek szájba igazi csűrdöngölők helyett. Van party-diszkó, és igazi tánczene. Monoton, tömeges fogyasztásra gyártott szemét, de én mégis napi szinte drogként lövöm magamba, mint a hőseim által nyújtott élményeket.

Miért? Nem a kimunkált, dögös női–férfi testek, vagy a jelmezek miatt. Inkább, amit eltakarnak.

Batman egy életre megkeseredett, magányos férfi. Unatkozó milliomos, akinek az igazi élete az éjszakai utcák harcosaként telik el. Nem utolsósorban tornász, álcázóművész, profi detektív. „Sherlock Holmes egyszer azt mondta, nem detektív az, aki nem ismer fel legalább 75 parfümöt. Csak a gyógynövényeken megduplázhatnám. Ez csattanó maszlag. Közép-amerikai növény, orvosi használatra. Többek között…” (Batman. 22. szám. 1991/10. november. 39. old. http://www.newgencomics.hu/kepregenyek/dc-comics/item/727-batman-22) Egy nindzsa, sokoldalú figura. Viszont minden Robint, aki megfordult mellette, a fiaként szerette. Hatalmas kastélyát is hű, öreg inasával osztja meg. Legjobb barátja a városi rendőrség korrupciójából kinőtt, becsületes (pedig feleségét egyszer bevallottan megcsaló) felügyelő. Csak éppen nője nincs, pedig még csak nem is a saját neméhez vonzódik.

Pókember civilben egy jó kedélyű, nyerő humorú külsős fotós, aki mai napig ragaszkodik az őt felnevelő nagynénjéhez. Nagybátyja halála mutatott neki egy életre szóló példát. Közben ugyanúgy szenved a változékony hangulatú, nyers modorú főnökétől, vagy bármelyik bunkótól. Megy a szerkesztőjéhez és a tapasztaltabb kollégákhoz atyai (vagy éppen anyai) tanácsért. És a későbbi feleségével is hányszor kerülgették egymást! A képregényt a szuperhősködéstől eltekintve felfoghatnánk egy életszagú teleregénynek is.

Robotzsaruban mindvégig küzd a géptestbe akaratán kívül „öltöztetett” ember az önnön identitásával. Közben folyton a hajdani, most is gyönyörű, szexis feleségére, és kamaszodó fiára gondol, akinek a rendőr apja minden példaképe. Akit szolgálatteljesítés közben lőttek szitává, és élesztettek újra, mert éppen kapóra jött mások projektéhez. És a családja életét féltve inkább elszakad tőlük, ha beledöglik is.

Michael Dudikoff amerikai nindzsája egy látszólag kelletlen, szótlan, ismeretlen múltú tengerészgyalogos, akit ezért sokan bántanak. Pedig csak a vagány Jacksonnal kell megismerkednie, hogy lássák, van ő is olyan jó fiú, mint mások, csak nehezen illeszkedik be. Onnantól egy életre (további epizódokra) szóló barátságot kötnek.

Na, és a eurodance slágerek! Apám, azok aztán erotikától fűtve megmondják, hogy a pasas egyetlen nőt akar, akiért bármire képes (még ha nem is ő Superman)! Vagy hogy tényleg érezd magad jól úgy, hogy ne árts másoknak, de le is szard őket.

És még sorolhatnám. Van ezekben a hősökben /zeneszámokban potenciál, és mondanivaló is az életre bőven. Úgy gondolom, nem szégyen tanulni tőlük.

Szóval a fikázásaimon túltekintve, hőseim gyermeklelkű – felnőtt fejű átértékelését követően próbálom megérteni az önbizalom-hiányban szenvedő lányokat. Azt leírtam, hogy a külső baromira nem számít (a tökéletlen alak sem!), ha kellemes verbális megnyilvánulással, természetes magatartással, kémiával párosul. Akinek testszerte szőrösen (NEM fogom lecsupaszíttatni), kerekded hassal és egyéb szabálytalanságokkal is férfi vagyok. Pedig egy mérnök apa ellenére is mindig a bölcsészet területén készítettem tervrajzokat, nem tudok főzni, a háztartás körül szerelni, és egyelőre még nem tartok ott, hogy a vagyonommal mutassam meg, küzdök a célomért, elérem, és megtartom.

Viszont hajlamom van a tanulásra, a családom után a páromtól is szeretnék (volt már rá példa). Ezt ritkán tapasztalom másokban. Mindenki a másik jobbító szándékával eleve bukásra rendeltetve belemegy egy kapcsolatba. Mások imádnak uralkodni vagy alárendeltetni, esetleg egy bunkó parasztot „szeretni”. Egyik képletben sem hiszek. Nem akarok uralkodni, de egy dirigens domina sem kell a nyakamba. Higgyétek el, sokan kezdték velem így az ismerkedést, és gyorsan rá is faragtak. Érzékeny vagyok, a tenyeremen hordozom, akit szeretek, és nyitott vagyok a dolgok női oldalára is. Bármennyire utálom, leülök veled megnézni egy cukornyálas „romantikus vígjátékot” (tudván, hogy messze nem ez a valóság – igaz, az akciófilm sem az), alkalmasint kellemes csalódom is benne. Nem hajigálom a földre a ruháim, takarítok, miegymás. Közben lehet, hogy néha mégis rumlizom, videojátékokon vagy képregényeken élvezkedek vagy sörözgetek otthon.

De nem gondolnám, hogy beleillek bármelyik férfi sztereotípiába.

Ezért nem tekintek így a nőkre sem. Nagyvárosban lakom, és naponta rengeteg változatos külsejű lányt látok (rút kiskacsától a cicababáig), akinek van olyan érzékelhető kisugárzása, hogy leülnék vele egy kávé mellé beszélgetni. Hja, ha így menne az ismerkedés manapság!

Kedves Olvasók!

Senkit nem akartam lepörkölni, elriasztani, pláne nem kioktatni vagy indulatos önsajnálatban fürödve bemutatkozni. Gondolkodásra, véleményre invitállak. Mert sok tűrés után néha annyira felkúr az az idealizált görbe tükör, amit le akarnak nyomi a torkunkon, hogy be kell rúgni azt a kurva ajtót, és bele kell nézni mögötte önmagadba, a saját tükrödbe.

Mert nem vagy te sem ideál, hős, vagy különösebben nagy szám. De ha adsz egy esélyt elsősorban magadnak, és aztán másoknak, mindkettőnek az leszel.

Hidd el, naponta gyakorlom. Az évek múltával egyre jobban megy.

 

Vereb Károly vendégszerző

 

Te mit gondolsz?