Hazatérés – I. rész

Csopaki lány vagyok, Veszprémben élek, de amúgy csopaki vagyok. Ha arról kérdeznek, hová tartozom, mindig valami efféle válasz jön ki a számon. (A történethez hozzátartozik, hogy innen költöztem be Veszprémbe, tehát ez születésem óta kísér, csak kisebb-nagyobb kihagyásokra elhúztam a csíkot). Nem is mindig értettem eddig, miért olyan fontos ez. Néhány héttel ezelőtt egy hétvégén viszont megvilágosodtam.

Bő két évvel kezdtünk el Z.-vel és a haveri körrel le-lejárkálni Csopakra. Balatoni község, egy örökölt ház, kert és szőlő, meg a legjobb strand. Nagyon sokáig ebben a színben tetszelgett nekem, aztán ebben az évben, nagyjából egy hónapja átalakult az érzés. Visszatért. Vagy nem tudom.

13461322_1213434668680219_341405856_o Minden egy széllökéssel kezdődött. A már megszokott társasággal pénteken bevettük magunkat az autóba és előkészített grillhúsokkal felpakolva, egy tálca sörrel megiramodtunk a telekre. Oké, takarítani is kell, meg füvet nyírni, de akkor is Csopak. Jó lesz, mint mindig, jó lesz, hiszen tavaly is imádtuk. Élénken éltek bennünk az előző nyári alkalmak, szinte éreztük a sülő hús illatát, a laza fröccs ízét. Bár régóta – 3 éve – úgy élünk Veszprémben albérletben, hogy majd úgyis ideköltözünk, eddig az érzés csendes vágyódás volt csak. Majd Csopakon, milyen jó lesz, mennyivel másabb a saját kert, mint a cseppnyi terasz… – eddig jutottunk gondolatban.

Aztán eljött az este. Kellőképpen fáradt voltam már, és a teraszról hátramentem, hogy a huzatos ajtócsapkodást megelőzendő bezárjam a bejárati ajtót. Akkor jött ő, a szél. Lökött egyet az ajtón, én meghúztam magam felé. Kattant a zár, ahogy elfordítottam a kulcsot. Akkor abban a pillanatban hatalmába kerített egy megmagyarázhatatlan érzés, amit talán el sem tudok mondani…: én innen el sem mentem, itthon vagyok. Jöhet vihar, jöhet bármi, engem ez a ház véd és oltalmaz. Akár csak a Nagyi és a Mama tette.

Nem is szóltam semmit, a szobán keresztül visszamasíroztam a teraszra és leültem a többiekhez. Az érzés mintha el is múlt volna. Aztán este, mikor bebújtam Z. mellé az ágyba, megint felbukkant. Hát jó, belenyugszom, tényleg hazajöttem. Onnantól kezdve meg olyan egyszerű már minden: könnyű a felmosóvödör, nem bánom a hűtősikálást, az sem számít, hogy minden körben szembetalálom magam egy hűen utált kaszáspókkal… Nekik mindig elmagyarázom, hogy eddig oké volt a bérleti szerződés, de ideje arrébb költözni, mert megjöttem én. Itt vagyok én és a családom, itt vagyunk Z-vel és szeretnénk lassan maradni. Eleinte még a jövő évet gondoltuk, de talán még egy lent töltött hétvége és odaveszünk.

Így is megfigyeltem, és Z. is egyetértett velem, hogy mióta a hétvégénk péntek délután lent indul és hétfő reggel ő hoz át Füredre a munkahelyemre, olyan más az életünk. Lehet, hogy bele-beledöglünk a ház pofozgatásába és a kert is megannyi elvárást támaszt még felénk, de minden permetezés és minden gereblyehúzás közelebb visz az Otthonhoz. Mert Csopak az otthon. Csopak volt az otthon eddig is, és az is lesz. Mindjárt. Mondhat bárki bármit, hogy sok lesz a munkahely meg a kert és azt nem lehet bírni… Nem érdekel. Persze addig, míg munka után ugrunk be egy fűnyírásra, valóban nem idilli a kép, de onnantól, hogy ott lakunk, akár a tető alá is állíthatjuk a fűnyírót és majd másnap befejezzük a dolgot, nem? Onnantól annyira egyértelmű, totál evidens. Felmerült olyan ötlet is, hogy falazzuk be a teraszt vagy betonozzuk le a kertet. Visítottam, mint a vett malac. Ha betont akarok, kiköltözök a Haszkovóra, de nem csinálok az oázisomból lakótelepet, az fix! 😀

13441897_1213433888680297_17087639_o

Mert ez tényleg egy oázis. A béke szigete vagy épp a szórakozás csúcsa – az, aminek épp akarom. Itt még sírni is jó, a könnyek is másként sósak. Bár veszettül vágyom egy design-lakra, azok az itt-ott kopott bögrék maguk az életem. Abból ittam a reggeli teámat ötévesen és 15 évesen is, abból akarom, ha 35 leszek is. Édes Jézusom, a szentimentalizmusomra is ráférne a metszés, nem csak a díszbabér bokromra. Mindenesetre akárhogyan is döntsünk tükör vagy épp evőeszköz terén, a fészek adott, csak a kulcsot kell megragadnunk. (Folyt. köv.)

suzn vilaga blog

dkskdksdksds

dsdsd……

………………

lllkk…………………………….

 

4 thoughts on “Hazatérés – I. rész

Te mit gondolsz?