Lélekmosópor: Az utolsó dal

A Kildara oldalára múlt héten felkerült a következő könyvkritikám, itt az ideje hát, hogy itt is megosszam:

EREDETI CÍM: THE LAST SONG
KIADÓ: GENERAL PRESS KIADÓ
OLDALSZÁM: 448
MEGJELENÉS ÉVE: 2016
MŰFAJ: ROMANTIKUS

ÉRTÉKELÉS:

Borító: nekem ezúttal nem a filmes, hanem a „zongorás” borító jutott és lehet, hogy ez nem is baj. Bár semmi bajom a szereplőkkel, meg immáron az őket alakító színészekkel sem, de lehet, hogy túl könnyűnek ítéltem volna a falatot a mozis fedéllel. Szép, egyszerű, elegáns. „Szeretem simogatni” könyv.  4 pont

covers_381592

Szereplők: Volt itt minden, ha a szereposztást nézem: csupasz szépfiú, álruhás széplány, elvált szülők, elhanyagolt öcsi, jó barátok, rossz barátok – és a sztori mégsem lett sablon! 5 pont

Történet: Bár lehet, hogy némi „akarással” az egész sztori kitalálható lett volna előre – még mielőtt a végére érünk – de abban sincsen semmi pláne. Az ilyenen háborgóknak mindig azt mondom: úgysincs új a nap alatt! Mert van talán? Nincs. Tehát a sztori mindenképpen fogyasztható, sőt fenséges. Nem mondom, hogy megfelelő helyeken nem üli meg a gyomrot, de annyi jól is jön. Van, akinek kell zsepi, van, aki megússza anélkül.  5 pont

Történet a családról, az első szerelemről, a második esélyről, a hazavezető út nehézségeiről.
Az elvált Steve a nyári szünidőt gyermekeivel tölti tengerparti házában. Jonah, a kisfia boldog, hogy újra együtt lehetnek, de Ronnie, a nagylány, aki három éve nem áll szóba az apjával, megbántva és csalódottnak érzi magát a kényszerű utazás miatt. Azonban az apja embersége, a kettejüket összekötő zenei tehetség, egy dal és egy titok segíti őket abban, hogy újra egymásra találhassanak, és egy jóképű srác is feltűnik a színen… A megrázó, mégis csodaszép történetet baljós sejtelmek, boldog és kétségekkel teli pillanatok és közössé váló álmok alakítják.
Nicholas Sparks Az utolsó dalban két ember történetét meséli el, és szívhez szólóan ír a kamaszkor megannyi nyűgéről, a barátságról, az első szerelem öröméről és fájdalmáról, az egymás iránt érzett feltétlen szeretetről. (General Press Kiadó, 2016)

the last song 3

Hűha, igazán szeretem az olyan könyveket és filmeket, melyek hatnak rám, hatni tudnak rám, de ez most kicsit hűha, tényleg. A baj az, hogy már meg lettem véve kilóra a köszönetnyilvánítással: „az álomfeleségemnek”. Végem volt! Aztán a problémám ott folytatódott, hogy előbb láttam – nem önszántamból – a filmet, mint kezembe vettem volna a könyvet. Természetesen semmi „pisztolyt fogtak a fejemhez” szituról nem volt szó, de mikor egyik magányos estémet filmnézéssel óhajtottam múlatni, ez akadt az egerem alá. Nosza, lássuk. És megláttam.
Aztán megláttam a szereposztást és benne a hamvas(?) Hannah Montana-t, és majdnem kinyomtam, de legyőztem az ellenvetést és elkezdtem. Nem tetszett. Utálom ezt a riherongyot, utálom, amit manapság megtestesít, nem kell! Dacoltam, küzdöttem, a végére pedig megszerettem. Jajj! Még rosszabb, hogy tudom, hogy régen volt ő „ilyen” is, most meg már „olyan”. De mindegy. Ez a film volt, ami végül oda vezetett, hogy nagy küzdés árán, de rávettem magam az elolvasásra is. Nem szeretek ugyanis film után olvasni, méghozzá nagyon nem. És lám, mégis megtörtént.
Bár a sztorit így már ismertem, és tudtam, mi lesz a végkifejlet, még mindig átjött. Lelkesen nézem újra a kedvenc mozijaimat, még akkor is, mikor már kívülről fújom, és valahogy ez a könyv még úgy is le tudott kötni, hogy tudtam, mi lesz a vége. Ezt viszont, a világért sem árulom el, hiszen túl ügyes, túl jól megírt történet ahhoz, hogy lelőjem a befejezés poénját, ami bár erősen sejthetően humortalan.

suznvilaga könyvkritika utolsó dal

Nicholas Sparks első kötete ez, mely nálam landolt, de egészen biztos, hogy nem az utolsó. A megfilmesített darabjaiból túl vagyok már néhányon. A Kedves John és a Szerelmünk lapjai közel állnak a szívemhez, mind történetben, mind megvalósításban. Channing Tatum katonaként, meg Ryan Gosling mint hősszerelmes vadmalac, mármint hogy kiskamasz, kajálható a magamfajta szirupnyelő kacsalánynak, ugye? Vagyis hékás! Én ebből már kinőttem!

No, igen, valahogy így kepesztettem az itt megalkotott Will ellen is, aki tipikus megtestesítője a tengerparti szépfiúnak. Szerintem még a kezem is a szemem elé tartottam. Hé, ne már, megvakulok Hemsworth (merthogy láttam a filmet, naná hogy úgy jelent meg a ficsúr)!
Ronnie-t nem csak az őt megformáló Miley Cyrus miatt utáltam, hanem azért is, ahogy viselkedett. Nem a lopás, vagy bármi efféle, hanem a makacssága. Túléltem már egy kamaszkort, lehet kettőt is, és tudom, hogy én is voltam ilyen. Pont ezért csóváltam annyiszor a fejem: megbánod, leány, megbánod még ezt! Hogy beszélhetsz így apáddal? Jézusom, kész erkölcsrendész leszek közeledve a harminchoz…!
Will az Will, nincs mit ragozni. Jóképű, jótestű, jóvágású jópasi. Bár tizenöt évesen megdöglöttem volna érte, tizenhatként kikértem volna magamnak a focilabda hiányát, ma pedig már csak somolygok. Szép, szép, de mennyivel jobbak a rosszfiúk (félre ne érts, távol álljon tőlem a Marcus féle rémség, de azért ennyire a selyemfényűekre sem bukom/buktam soha).

suznvilaga utolsó dal

Jonah egyszerűen az imádnivaló öcsisajt, akit csak akkor nem bír az ember, ha a saját tesója, mindenki más meg olvad tőle. Na jó, néha kicsit tényleg fárasztó, de Ronnie is tudta értékelni, én meg öccs nélkül pláne.

Nagyon tetszett, hogy több szemszögből néztük az életet, a történéseket, tetszett, hogy szép lassan kiderültek a miértek.
Néha bizonygattam magamnak, úgyis ez jön, de olcsó, de kiszámítható – húztam még két percig. Aztán bőgtem. Olyan mindegy. Ha kijön, kijön… Kell ez, egy kis lélekmosópor, egy kis víz, és máris tisztább a tekinteted. Meg a lelked. Én az ilyen meséket, mint Az utolsó dal mindig – néha tudatosan is – tényleg tisztogatásnak használom. Kijön vele a bennragadt feszültség, az el nem sírt könnyek, elmúlik a bánat és rájössz, hogy jó az életed.

Köszönöm Nicholas Sparks, köszönöm General Press!

suzn vilaga blog

….

 

2 thoughts on “Lélekmosópor: Az utolsó dal

  1. Sziasztok!
    Nemileg egyenlő, életkorban eltérőbb arányú haveri körben néztük meg a filmet. Nagy meglepetés nem volt, mégis szívesen gondolok vissza rá. Miért is? (Itt újra olvasom a posztot, nehogy spoilerezzek!) Talán, mert a helyszín, a tálalás Kamaszkorom legszebb nyarára (mármint a csodálatos filmre) emlékeztet, mert Miley játéka meggyőzött, a szépfiú tizenkettő meg egy (több mint tizen2tő, vagyis nem tucat), az apa pedig a legerősebb figura, pedig nem ő a főbb szereplő. Eddig a puszta tények.
    Szirupos vagy sem, kellenek az ilyen filmek. A szuperhősfilmektől is mindig ugyanazt kapod, de mert néha újra meg kell erősödj általuk abban, amit képviselnek, és amikben te is hiszel. És hogy erkölcscsősz lennél? Inkább nézz szembe magaddal akárhány évesen, mint letagadd, hogy te is olyan voltál! Mert a filmváltozat, amennyire felidézem, pont erről szól, és itt meg is találtam, mivel egészíthetném ki hasznos kritikádat: hogy valami hirtelen elmúlik, aminek pedig újra nekifutottál, és már csak előre tudsz menni. De magaddal viszel valamit erre az útra: az általa felidézett emlékeid, örömöd, bánatod, tanulságod, olykor a könnyeid is. Sebaj! A bátorság nem a félelem hiánya, hanem legyőzése – nagy különbség! A könnyeid is bátorság – egy ideig hagyod, hogy a rossz kifakassza őket, de miután felszáradtak, megtisztult erővel talpra állsz, és folytatod az utat, amit a szereplők is.

     

Te mit gondolsz?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..