John Cure: A gonosz új arca, avagy Miért járok ki mostanában rettegve a fürdőbe?

Szuper lehetőséget kaptam az élettől, de inkább a Mogul Kiadótól: John Cure elküldte nekem dedikálva legújabb könyvét, nekem pedig el kellett olvasni. A könyvmolyt olvasásra kényszerítik, jó mi? Igazából csak az időhiány volt az, ami úton-útfélen akadályként gördült elém, hiszen a munka-fősuli-alváshiány-család téma nem az a kombináció, ami annyi sok szabadidővel ruházná fel az ember lányát.

Magának a kötetnek villámgyorsan nekiugrottam, és elsőre vagy nyolcvan oldalon átrágtam magam. A visszatartó erő leginkább a majrés hátsóm volt. Olvasni igazán egyedül, néma kussban szeretek, de az meg maximum este van. Este sötét van, és akkor én félelmetes filmet, könyvet meg sem közelítek. Még rá sem gondolok, mert kapásból felszerelek egy harmadik zárat a bejárati ajtóra – egyedül, natürlich. Tényleg majrézok, na. Olvasásra így maradtak a nemlétező szombatok (suli és csak éjfélre érek vissza a városomba), illetve a véletlenül be-becsúszó szabad órák (kb. egy-kettő). Nagyon dühített a dolog, mert olvasni akartam, elmerülni a „sötétségben” lehetőleg világosban, de a körülmények nem hagyták. Ám most, a könyv becsukódott, én pedig írom a véleményem.

Miről is szól John Cure: A gonosz új arca című regénye?

“A holtak visszatérhetnek az élők világába?

John Marllow, a Véres Casanova néven ismert pszichopata, brutális kegyetlenséggel erőszakol meg és mészárol le nyolc nőt. A sorozatgyilkos végül az FBI elől menekülve egy elhagyatott házban öngyilkosságot követ el. Csakhogy a vérfürdő közel húsz év múlva újra kezdetét veszi, mindössze azzal a különbséggel, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett szexuális indíttatású gyilkosságok áldozatait immáron az Interneten keresztül hálózza be a gonosz ragadozó.

Joseph Church, a feltörekvő író régi álma válik valóra, amikor megjelenő új regénye végre nagy sikert arat, azonban ezzel egy időben a felhőtlenül boldognak látszó házassága kártyavárként omlik össze.

Eddiet, a rémálmokkal küzdő kamaszfiút megtalálja az első szerelem. Felhőtlen, boldog szárnyalását viszont egy a túlvilágról érkező gonosz szellem árnyékolja be, aki egyre jobban az irányítása alá vonja a fiút.

Gemsi, a fiatal és agilis nyomozónő hosszú éveket töltött az FBI fedett ügynökeként a maffiába beépülve. Mégis a legveszélyesebb küldetése most vár rá, amikor az Interneten ismerkedő sorozatgyilkosnak akar csapdát állítani. Csapatával úgy vélik, egy másolós gyilkos nyomában vannak, azt nem is sejtik, hogy a gonosz lelkek is visszatérhetnek az élők világába.

John Cure új könyve az élethű szereplőivel, hátborzongató hangulatával és lebilincselő történetvezetésével ismét a misztikus pszichothrillerek legjobbjai közé tartozik.”

Pszichothriller, bizony. Volt félnivalóm, de szerencsére megúszták a szomszédok az elmebajom nélkül. Nagyon tetszett, bár időnként kedvem lett volna falhoz vágni. Fel tud dühíteni, meg tud nevettetni és néha igazán pofán is vágott. Külön poén, amin persze nem tudtam röhögni, hogy nagyon sokat ismerkedtem a neten, ami ugye együtt jár a randizgatásokkal is – no mi van akkor, ha egyszer, csak egyetlenegyszer kifogok egy Marllow-hoz képest csak nyolcadennyire pszichopata kretént?! Mikor elértünk a Gemsi kontra Marllow beszélgetésekig, folyton-folyvást azon kattogtam, hogy mi lett volna ha…? Tök egyszerű – nem írogatnék itt…

John Cure A gonosz új arca

Önfeledt pózörködés a frissen kibontott kötettel. Emlékszem, pocsék hosszú nap volt és ez úgy eldobta a hangulatom: megjött, megjött, megjött!!!!

Az első könyvét John Cure-nak (Hontalan lelkek, 2006) még nem olvastam, de meg fogom szerezni. Imádtam azt a megoldást, ahogy az egyes fejezetek követték egymást: belemásztunk Church-ék családi életébe, aztán képbe került egy elmebeteg gyilkos. Valaki, akiről még fogalmam sincs, hogy kicsoda és hogyan is kapcsolódik a sztorihoz (nem is lövöm le a „kissé véres poént”, mert ennek a könyvnek tényleg átélve van értelme. Mondhatom, hogy ez meg ez és akkor így meg úgy és tök jó volt, de semmitmondó lesz. Maga a sztori rövidítve egy keményebb történet, de igazán tökös attól lesz, ahogy a szálak csavarva vannak benne. Mire a kötet végére értem, csak hápogtam, hogy ez most komoly? Értettem a vonalvezetést, de mégis pofára lettem ejtve. Azok az emberek, akikről azt gondoltam, békés (!) mellékszereplők, úgy vittek el az erdőbe, hogy a GPS sem hozott volna vissza. Ki van dolgozva, ez kétségtelen.

Egyik pillanatban röhögtem, a következőben már „hülyekurváztam”, majd az áldozatból a legnagyobb tetű lett a szememben. Jézus Mária, ezt utoljára a Gone című film végén éreztem, azt hiszem.

“– Ezeknek a lányos szülőknek van valami fura defektjük. El vannak tájolva a világ dolgaival. Ha este akarsz kimaradni a lányával, akkor irgum-burgum, meg húzzák a szájukat. De egy délutáni pár órás közös lógás már nem igazán zavarja őket. Komolyan úgy csinálnak, mintha nappal nem állna fel a fasz.”

Voltak jelenetek, amik kifejezetten megfogtak: amikor Eddie megszületett, vagy épp „családi életet élt”, annyira előttem volt az egész. Láttam az olvadozó apát, vagy épp a már hintában ücsörgő fiút. Persze, mint bárkinek, neki is voltak igen hülye pillanatai (enyhe kifejezés), de ettől vált szerethetővé (már, amikor).

A Marllow-féle vonalnál folyamatosan a kiakadás fenyegetett, mert ekkora beteg állatot nehezen tudok elképzelni – közben meg elég két híradót megnéznünk és végülis vannak efféle lények. Róla különösebbet nem írnék, mert az már spoiler lenne, de tény, hogy rám tudta hozni a frászt, főleg, ha magamnak tett ígéretem ellenére mégis sötétben bújtam a lapok közé.

A rendőrnőket valahogy mindig is bírtam, így Gemsi karaktere is első pillanattól szimpatikus volt. Az, hogy belemásszon „áldozatként” a Marllow-ügybe egyszerre tette csodálhatóvá és idiótává (hogy lehetsz ennyire önmagát hősnek képzelő hülye pi**a???) a szememben.

Mindenképpen azt javaslom, aki teheti, olvassa el A gonosz új arcát, mert igazán megkapó a történet, főleg ha valaki szereti az olyan olvasnivalót, aminél az utolsó oldalakig sem jössz rá, hogy ki kicsoda valójában…

És hogy John Cure kicsoda?

Angolszász álnéven alkotó, 37 éves, lélektani thrillereket író magyar szerző vagyok. Bemutatkozó regényem “Hontalan lelkek” címmel 2007-ben az egyik legnyomasztóbb hazai könyvsiker volt.

Gyerekkorom igazi nyírségi mezítlábas kisfiúként éltem. Az a típus voltam, akit manapság ezoterikus szakirodalmakban „indigó gyereknek” hívnak. Tehetségem és vonzalmam a művészetek irányába nagyon korán megmutatkozott, ahogy kiváló kommunikációs és szervezőkészségem is. Kamaszkoromban alkotó- és kalandvágyam, folyamatos tenni akarásom sokkal inkább magával ragadott, mint az iskolai tanulmányok. Ennek köszönhetően középiskolai tanulmányaim rövid időre kénytelen voltam abbahagyni. Azokban a boldog kölyökgólya években két barátommal hip-hop együttest alapítottunk, amivel tágabb környezetükben is szép sikereket értünk el. Éjjel zenei alapokat és szövegeket szerkesztettünk, nappal pedig hol segédmunkásként, hol pedig rakodómunkásként dolgoztam. Mint ahogy az lenni szokott, sokan nem hittek bennem, de álmaimat a nehézségek ellenére sem adtam fel.

John Cure

​Kalandos és lázadó ifjúságomat követően művészeti és diplomáciai tanulmányokat folytattam. Egyik gyerekkori nagy álmom megvalósításaként 2001-től néhány évig nagy sikerű nemzetközi rajzfilmek tervezésben működtem közre, majd közel tíz évig hazai és nemzetközi kommunikációs ügynökségek operatív menedzsereként és vezetőjeként dolgoztam. Aktuális tanulmányaim során az üzleti hírszerzés és titokvédelem, valamint a viselkedés- lélektan (testbeszéd) területét kutatom. 

Jelenleg az egyik legnagyobb hazai cégcsoport kommunikációs leányvállalatának és egy információbiztonsági képzéseket nyújtó akadémiának a stratégiai igazgatójaként is tevékenykedem. Mindemellett a Magyar Honvédség tartalékos műveleti katonája, a Magyar Rendészettudományi Társaság (MRTT) és a Magyar Hadtudományi Társaság (MHTT) tagja, valamint a Nemzetközi Rendőr Szervezet tiszteletbeli tagja vagyok.

Az aktív kikapcsolódást közel húsz éve küzdősport edzések (kick-box, thai-box) jelentik számomra, de az utóbbi években egyre inkább elmélyültem az orosz harcművészet (Systema) megismerésében is. Időközben kihasználtam az adódó lehetőségeket és a hazánkban dolgozó hivatalos orosz közelharc oktatók egyike lettem, majd Debrecenben és Nyíregyházán is harcművészeti iskolát indítottam.

Amikor írok tudatosan arra törekszem, hogy a történeteim lendületesek, leírásaim pedig filmszerűek legyenek, mellőzve az üresjáratokat. Fontosnak és mellőzhetetlennek tartom a hatásvadász elemeket és a tudatos dramaturgiát, valamint a feszültség megfelelő adagolását. Történetmesélési módomra elsősorban Stephen King 80-as években írott könyvei voltak meghatározó hatással. 

Néhány év kihagyás után új regényeim publikálásán dolgozom.

(Forrás: www.johncure.eu)

suzn vilaga

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Mit gondolsz erről?