Ez az a cím, ami most nem szenzációhajhászás, hanem a rideg valóság.

Helyszín: a mi konyhánk

Szereplők: Drágám, közös barát és én

Hangulat: fényes, sírva röhögős, sör (ők)/ afinata (én) – ivós délután, egy szuper mozi végeztével, bevásárlás után hullafáradtan, de éhesen

Kitaláltam még pénteken, hogy ismételten meg kell csillogtassam háziasszonyi koronámat és igenis, de én akarok főzni. Mire a mozizásból gyalog hazavergődtem a magassarkúmban mindenféle férfiúi támogatás nélkül – ők nehéz szatyrokat és söröket cipeltek, hogy lett volna pofám rájuk csimpaszkodni – valahogy alábbhagyott a lelkesedésem az előző estéről. Sebaj, ide nekem az oroszlánt is – mondá az oroszlán és kezébe nyomta a zöldségeket a két skorpiónak. Nem volt nyavalygás, szépen hámoztak meg aprítottak, míg én könyékig tapicskoltam a fasírthúsban. Meg is lettem dícsérve: jó végre egy nőt látni, aki nem félti a szépen manikűrözött kezeit!

Hát én bizony nem féltettem, gyúrtam és kóstoltam a Stefánia vagdaltnak valót, miközben serényen főtt a krumpli és tojás.

Telt múlt az idő, megfőtt a főnivaló, vártam, hogy elhűljön, a fiúk pedig kedélyesen cseverésztek az asztalnál.

G. kezét lilára festette a hagyma, így kezébe nyomtam az ecetesüveget, mondván az majd leviszi, és eltereltem a fürdőszoba irányába. Eltelt pár perc, közölte, a helyzet változatlan, a keze lila, ő egyre éhesebb, hagyjuk a francba, haladjunk a kajával. Oké, oké. Nekiláttam az alaplének. Ecet konyhába visszahoz, cukor, hideg víz össze, bele az ecet, közben drágám édesanyjával telefonál, én meg kavarok és keverek, közben a telefon átkerül az egyik kezembe, pofázok és keverek, majd kóstolok és túl sok a cukor. Aha, persze, jól vagyunk, minden okés itt nálunk, épp főzök, igen azt. – kóstolok, ez túl édes. Megszagolom:szagra édes. Belenyalok: édes.

Telefon átad, üveg megszagol ez is édes.

Ez nem ecet. Gondolkozik, majd bevillan: baszdmeg, gaztápszer!

Akkorát köptem a mosogatóba, hogy az a “c kategóriás” utcakölyköknek is becsületére vált volna, majd rácuppantam a csapra, és öblít, köp, öblít, köp.

“A büdöskurvaéletbe” – ennyi jött ki belőlem 3 perc masszív remegés után.

Bajom persze nem lett, de a tudat, hogy virágtápszert nyeldekeltem salátalé címén, kicsit kiverte a biztosítékot, és megpöckölte a hányásközport receptorait. Valahogy sikerült lenyugodnom, de túl naiv voltam a feledés homályát illetően.

A fiúk nem engedtek szabadulni és innen kezdve válogatott sziporkáikkal szórakoztattak egész álló este:

“Zsuzsi táptalaja a vicceknek.”

” – Köszönöm virágom -mondja Z. nekem. Én kérdőn nézek G.re:

– Eddig ilyet sose mondott.

– Eddig nem is ittál tápoldatot!”

“- Zsuzsi, mintha zöld csíkok lennének a hajadban… – mondja G.

– A moha melyik oldalon is nő? – kontráz Z.

– Tudjátok mit? Belocsolom a gatyátokat és virágba borulnak a tökeitek!” – zárnám rövidre a vitát.

Persze ez lehetetlen, mert Z. folyton folyvást tanácsokat kap, miszerint reggelente tegyen ki az erkélyre, hogy kapjak napot és a többi. Két nap távlatából már alábbhagyott az őrület, kezd feledésbe merülni az ügy, de ha eszükbe jut, tutti leszek én még virágszál,aranypáfrány, meg apuci kicsi muskátlija…

A salátába pedig jutott ecet, és isteni finom lett 🙂 Legalábbis mindenki kétszer szedett belőle!