Örök könnyek

Örök könnyek. Örökké meglesznek és talán örökre bennem maradnak. Ma meg akartam írni. Kiírni magamból mindazt, amit évek óta hurcolok magammal, mióta elvesztettem.

És nem megy. Elkezdtem, írtam, írtam és kitöröltem. Nincsenek rá szavak, hogy mit érzek.

Olyan ember veszteségét nem lehet leírni, amit nem fogsz fel, mert még mindig jelen időben beszélsz róla és még mindig fél perc alatt összeomlasz, ha eszedbe jut egy-egy vicces pillanat. Olyankor elkezdem mesélni nagy lendülettel, csak ahogyan mindig szoktam, majd elcsuklik a hangom, érzem, hogy sav marja torkomat és intek, hogy nem megy tovább. A vicces történetből könnyek lesznek és én ott ülök a poros kocsma közepén és míg más egy ósdi faviccen röhög, én siratom az emlékeimet.

A születésnapokat, amelyekre többet nem süt nekem gyümölcstortát, a karácsonyokat, ahol nem lesz mennyből az angyal és az anyák napjákat, amiket úgy utáltam, mert mindig kiment a fejemből, hogy az első vasárnap. Ma is utálom őket, mert többé nincs anyák napja.

Soha többé nem veszekszünk azon, hogy elmosogatni a fontosabb vagy vigyázni a frissen lakkozott körmeimre; nem morgunk össze többé azon, hogy egy felvétel után belevágom az amúgy tiszta fölsőmet a gépbe; nem énekli a Székelyhimnuszt a konyhában és nem fikázza le a zenéimet, amiket házimunka közben én bömböltetek.

Nem szól rám, hogy kend már ki kicsit magad, mert olyan semmilyen a fejed és én mégis hallom, mikor slamposan vonszolom be magam a fürdőszobába. Olyankor előkapom a púdert és majd’ megkérdem: így már jó?

Ha többet szórakoznék öt percnél a szemfestékkel, úgyis megkapnám a beosztásom és eszerint is cselekszem. Ha rúzsozom a szám, papa tekintetében látom a felismerést.

Minden lépésemben, mozdulatomban benne van, benne él; és bármit teszek vagy mondok, hallom a fülemben a hangját.  Jó, nem jó, te hülye vagy.

Két test voltunk, és egy lélek.

Ezért nem érthetitek.

Ő nevelt fel anyám helyett, aki el akart hagyni, majd a nagyi helyett, aki bár elhagyott, de nem akart. Ő volt anyám, barátnőm, testvérem és Mindenem. Minden lélegzetvételemben benne van, minden könnycseppemben és minden sóhajomban benne lesz.

Örökre.

A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy. Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál. Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, ne keress új szavakat. Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, folytasd kacagásod, nevessünk együtt, mint mindig tettük. Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts. Hangozzék a nevem hátunkban, ahogy mindig is hallható volt. Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz. Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más. A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül… csak mert a szemem nem lát… Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden. Meg is fogod találni a lelkemet, és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet. Kérlek, légyszives… ha lehet, töröld le könnyeidet és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engemSzent Ágoston: Ne sírj, mert szeretsz engem…
 

Hozzászólnál? Itt megteheted :)

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..