Gyereked lesz, az ég áldjon meg, örüljél már! – az egészségügy ötven árnyalata

Valamelyik nap ráeszméltem, hogy az elmúlt majdnem egy év alatt nekem olyan dolgokból jutott osztályrészül, amiről mások valószínűleg csak álmodoznak. Vagy nem álmodoznak, hanem viszolyognak tőle.

Ez az egyik valami a mentőautó. Az emberek egy része ült már mentőben, rosszabb esetben feküdt; de adott helyzetben biztosan nem az volt a fő problémája, hogy rácsodálkozzon a masina apró-cseprő részleteire. Ezzel az egész tanfolyammal, aminek már a végét rugdosom, a közepébe csöppentem az egészségügynek és a legszebb benne, hogy még mindig nem tudom, hogy jutottam ide…

Múltkor írtam is, hogy milyen eszement érzés volt a Balaton partján szirénázva száguldani. Előzgettük az autókat, mert hiába a vijjogó sziréna, hiába a kék lámpa, ők ugyan félre nem húzódnának. Ugyan minek, mikor ez csak a mentő… Bezzeg, ha késve ér ki a csapat valahova, ezerrel megy a reklamálás, meg a szidalom ötven árnyalatban; de az emberek többsége – tisztelet a kivételnek – egyszerűen cseszik a tényre, hogy az az autó bizony valakinek az életéért sivít adott esetben.

Csakazértse.

mentok

 

Aztán a másik dolog, amit tapasztaltam, hogy a fent leírtak ellenére, hogy mintha ott sem lenne; ha megáll valahol a mentő, tátott szájjal bámuljuk. Kijön a szomszéd és megkérdi, hogy Jézusom, megint a Mari néni? És nem érti meg, hogy ilyen jellegű információt nem lehet kiadni. De ő a szomszédja. Tényleg? Akkor majd biztosan elmeséli. De mi biztosan nem.

Valamilyen jogos misztikum lengi körbe a sürgősségi ellátást és ezt valójában értem. Még én is rácsodálkozom a dologra, pedig aztán 10 hónapja a kellős közepében tapicskolok. Félelmetes és csodálatos, hiszen azon túl, hogy segítesz, még magadon is kell, ha úgy hozza a helyzet. Ahogy az oktatónk mondta: onnantól, hogy ide belépsz, egyik lábad a börtönben, másik a sírban. Ha ez nem tetszik, ott az ajtó, ki lehet még sétálni rajta.

Bizony, mi is sokkot kaptunk a kijelentése hallatán, de beláttuk, hogy sok hülyeséget nem mondott. A mentők a lakáson, az utcán az orvosok, még ha adott esetben “csak” ápolók is. De ugyanúgy, ahogy a dokik seperc a bíróságon találják magukat, megtörténhet ez a kivonuló team-mel is. Van, hogy elégedetlenségből, van hogy bosszúból és akad, hogy jogosan. Ez mindig így van. Az egészségügyben senki sem játszhat istent, még akkor sem, ha páran szeretnek a színében tetszelegni. Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. De mindig arra kell gondolni, akin sikerült.

Mind a helyszíni betegellátásban, mind bedig a kórházban vannak jók és vannak rosszak. De így van ez a boltban, az óvodában és még a kertészeti lerakatnál is. A különbség annyi, hogy itt a tét az emberek élete. Ahogy egyszer már azt itt megosztottam:

Egy orvos eltemetheti a hibáit, de egy építész csak azt tanácsolhatja az ügyfeleinek, hogy ültessenek kúszónövényeket. – Frank Lloyd Wright

Találkoztam olyan betegekkel, akiknek a lelked kiteheted, mégsem jó semmi:

Atakarókevésapárnalaposakajaehetetlenminekgyógyszerminekinfúzióholazorvosfelkénerobbantaniazegészkócerájt

Viszont voltak eszméletlen beteg – nem a szó szoros értelmében – de mégis eszméletlen aranyos nénik és bácsik is. Volt, aki bekerülésétől zokogott, fél napunk ráment, mire lelket könyörögtünk belé, de utána mosolyogva várta a férjét, és állandóan a nyakunkba borult. Volt, aki egész héten nem evett és nem is szólt, nagyon idős volt nagyon rossz állapotban. Nálam megette a reggeli kefírt, és a kezemet megsimogatva azt suttogta: köszönöm. Volt egy beteg, a folyosó végén puszival köszönt el tőlünk és olyan örömmel közölte, hogy jön ő még ide a jövő héten, hogy azt hittük a lottó ötöst vitte el. Sajnálattal közöltük vele, hogy mi a jövő héten már egész máshol ‘állomásozunk’.

Szerettem a kórházban lenni, szeretem a mentőállomásokat. Szerettem a sümegi pszichiátriát, a büféseket, a már messzire hellózó betegszállító srácokat és a liftben szívélyesen köszöngető látogatókat. Bár a reggeli kelésnél tényleg megemlegettem az összes felmenőjét annak, aki megmondja, hogy hatra kell mennünk; de biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog. Más dolog bemenni úgy reggel, hogy egy ‘gépezet’ részének érzed magad, hogy a reggeli háromnegyed hatos érkezésedből a Jenő bácsi kutyája is tudja, hogy te bizony oda tartozol. Kicsit ugyan, de oda.

Ott állni a kezelőorvosom mellett, miközben vizitel, miközben tükröz valakit és hallgatni, amint nekem magyarázza a polipkivétel mikéntjét úgy, hogy évente egyszer tuti, hogy én is a kezei alatt fekszem. Elmondhatatlan. Belgyógyászat és amire nincsenek szavak.

Aprópó, belesek.

Ma voltam bent, a hasbaszurimért, elvégre letelt a két hét. Ment a vinnyogás, hogy én ezt nem akarom, de a franc essen bele, mégis kell. Humira, te Isten csapása. Szeretlek meg örülök, hogy jól vagyok, de mi a kénköves nyavalyáért kell ennyire csípni?

Tehát állok ott, mint a jógyerek, várom, hogy valaki kijöjjön a csapóajtón és betessékeljen. Jön is a doki bácsim adminisztrátora és kérdi, hogy mire várok. Mire várnék, hát a hasba döfésemre. Apró probléma, a kedvencnővér a röntgenben, kérdés, hogy sietek-e és adja be más…? De már jön is a válaszom: megvárom. Gondoltam, mondja ő. Leülök, közben jön a betegszállító, aki egypárszor már engem is átnyalábolt az ágyra, és hangosan rám köszön. Jön az oktatós nővér, szintén. Pár másik nővér, szintén. Itt a várakozókon már látom a sanda gyanút, hogy rájuk nézve ennek ugyan jó vége nem lesz, hiszen engem itt ismernek, csókos vagyok, tuti be fogok pofátlankodni. Be hát!

Mentségemre legyen mondva, én ilyenkor nem dokizok, csak egy nővért foglalok le, ergo ők nem MIATTAM várnak. Mégis kire néznek szúrósan? Kinek viszlátoznak foghegyről úgy, hogy még szinte hallom anyám említését? Hát persze, hogy rám. De nem érdekel. Újabb tűszúrást éltem túl, megint hős voltam, ergo bekaphatja mindenki.

És ha már belemásztam a mentőautóba meg a kórházi mesélésbe, mgosztanék Veletek még valamit.

Kiakadtam. Szokás szerint.

Volt három napunk a szülészet-nőgyógyászat háza táján is, ami eléggé megragadt bennem, lévén a baba és kismama téma elkötelezett rajongója. Tehát. Voltam nőgyógyászati szűrésen, semmi extra. Voltam a kismama tanácsadáson, a szülőszobán és az ultrahangon is. Na ott, kiverték a biztosítékot.

Betoppanásunkkor a főnővér azzal fogadott minket, hogy aznap három szülés is lesz! Mi csak lestünk, mert ódákat zengtek a srácok a mentőállomáson arról, hogy az ő ottlétükkor egy darab gyerek nem akart születni, úgyhogy ne nagyon reménykedjünk, mert nem lesz benne részünk. Részben igazuk volt. A vajúdáson még bent lehettünk, elvégre az közös helyiség, ahol zúgnak a szívhangot jelző monitorok, nyüszítenek az anyukák és téblábolnak a hallgatók. Jön egy orvos balról, elsuhan jobbról; érkezik egy jobbról és már ott sincs. Állunk ott, mint nem mondom mi, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nem mehetünk. Nem, mert az anya nem egyezett bele. Oké, lesz még. A második császáros lett, oda a műtősnő nem engedélyezte a belépésünket, a harmadik pedig apás szülés, szintén bukta.

Második nap semmi, csak éjjel; harmadik nap viszont jön a hívás! Épp a kismama gondozáson fülelek, mikor szólnak, hogy ebből lesz valami. Onnan a szülőszoba tetűtempóban is 2 perc, s mire belépünk, ott a baba feje. Fél perc, két tolás és ahogy a nagykönyvben meg agyon írva, kint a bébi. Apa sír, anya zokog, én is bőgök. Jó erős baba sírás, apuka elvágja a köldökzsinórt, megszületik a méhlepény, újszülött-ellátás és ennyi volt. Voltunk szülésen. Rohamos szülésen. Pipa.

A maradék időt a már említett terhestanácsadáson és ultrahangon töltöttem. Mindkét helyen ugyanazt éreztem. Dühöt és irigységet. Irigy voltam, mert a nyavalyás Crohn el-eltolja az én családalapítási terveimet és dühös, mert ez a sok majom úgy ment az orvoshoz, mintha nem gyereket várna, hanem trippere lenne. Tudom ,persze, az anyagi helyzet, meg az apa sokat dolgozik, meg egész reggel hánytam, de a mocskos életben én ilyet még nem láttam! Gyermeket váró nők és olyan savanyúak, mint a zöldalmás gumicukor.

Bejön a cirka 15 éves, 35 kilós cicababa és közli, hogy terhes. Orvos kérdése: tervezett volt? A válasz: hát nem annyira terveztük igazából szóval.

Aha, tehát becsúszott. Ilyenkor még megérteném a savanyúságot, de úgy, hogy ezernyolcvan féle fogamzásgátló módszer van a nem fekszem le fűvel-fávallal elkezdve, hát úy nem! A szomorú azonban az, hogy egyetlen egyen kívül nem láttam boldog kismamát. Az orvos lelkesen mutogat: ott a bal lába. Látja? Ott a kis keze? Látja? Most csukja be a száját! Nézze csak!

Erre ‘anyuka’ válasza: aha.

Megtudom mondani a nemét, akarják tudni? Elmélázott igen. Kislány! Jó. – És semmi mosoly, semmi hurrá, semmi dejó, csak jó.

Egy alkalom volt, mikor ezen kérdés után anya odafordította a fejét apához, és rámosolygott úgy igazán, örömmel, ahogy az természetes lenne. Egészséges gyermeket váró, egészséges fiatal nők, és úgy várják a gyereküket, mintha E.T cseperedne bennük. Nem mondhatjátok azt, hogy mind egyedülálló, munkanélküli, garzonban élő hajadon. Nem, mert a csilli-villi táskák és körmök nem erre utalnak.

Más ölne azért, ha babája lehetne, ők meg ja és oké szintjén elrendezik.

Hát kiakadtam.

Megint.

parents-with-baby-lg js_couple-pregnancy-test3-222x300 photo shoot of couple, pregnant photography ideas 2013 tumblr_m2vwcd5xJX1r2of8po1_500

 

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

4 thoughts on “Gyereked lesz, az ég áldjon meg, örüljél már! – az egészségügy ötven árnyalata

  1. Az első uh-n azt sem tudtam hol keressem a babát, főleg, hogy éppen előtte is volt egy uh, ami nem a hasi fajta volt, ott, akkor nem igazán volt kedvem mosolyogni. Persze a vizsgálat után, amikor a férjem hívtam, már nagyon felszabadultan meséltem neki, hogy hallottam a kisbabánk szívverését 🙂 A második uh már sokkal jobb volt, szemügyre vettem jobban a csöppséget és csevegtünk is a doktornővel. Aztán tegnap reggel panaszom volt, így a veszprémi kórházat is megnéztem magamnak. A tegnapi uh-n sem én voltam a legboldogabb anyuka, nem is igazán láttam a babut, csak az orvost lestem és vártam, hogy mondja már, hogy minden ok. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem biztos, hogy a kismamákkal van a baj, lehet csak a körülmények teszik, hogy adott pillanatban nem az öröm mintapéldányai 🙂 Egyébként tegnap Veszprémben minden kismama mosolygós volt a váróban, rajtam kívül 🙂

     
  2. Pingback: 2014 sikerei - az 5 legjobb poszt - Suz'n Világa

  3. Egy orvos eltemetheti a hibáit, de egy építész csak azt tanácsolhatja az ügyfeleinek, hogy ültessenek kúszónövényeket. – Frank Lloyd Wright 😀

     

Mit gondolsz erről?