Nem értem…

… és soha nem is fogom megérteni, úgy érzem.

Az emberek a jót képtelenek meglátni, folyton a rosszat keresik. Egyfelől én is ilyen vagyok, egy hobbiaggódó, másrészt mindenkiről a jót feltételezem. Ez is lesz a vesztem egyszer. Annyiszor megfogadtam már, hogy keményen tolom, mint a vídia, de nem megy: akiket ki kéne osztani, de úgy Isten igazából, hogy a lábukon ne álljanak meg, azoknak tűrök.

Akiket szeretni kéne, időnként megbántok, de általában akaratlanul. Nekem nem megy a szadulás. Nem vagyok híve a dögöljön meg a szomszéd tehene filozófiáknak.

És utálom, ha mások mégis kurvára így állnak hozzám.

Tudom, hogy a világ erről szólt és pláne erről szól – tisztelet a kivételnek, na de, hogy állandóan a morgást hallgassam?

Hát naná, hogy bedugom a fülest és zenét hallgatok. Lehet, hogy a pesszimista, csöpögős, sírós gyászdalokat, de addig se mások magánéletében vájkálok és más alagútjában furkálok. Nem örvendek más kínjának és nincs elcseszve a napom, ha az esküdt ellenségemnek összejön valami.

A világ ezzel ellenben csupa irigy és undok dögöt (már bocsánat a kifejezésért) küld az utamba, talán mert azt hiszi, egyszer akkor végre én is a sarkamra állok és odacsapok. Nem feltétlen célravezető. Megpróbálok az ilyeneken mosolyogni, meg jót nevetni, míg egy nap majd be nem telik a pohár, ami magyaroknál ugyebár folyton félig üres, és elkezdek vicsorogni, tetejébe meg még harapok is.

Nekem a boldogságomra senki ne vágjon pofákat, ne grimaszoljon, ha meghallja, hogy végre jól érzem magam azután a sok szarság után, amiket a 2013-as év megint idepakolt a listámra. Egy kis pánik, egy kis pénzügyi válság, de a legkomolyabb fajtából; és egy kis életveszély.

Ha végre volt olyan drága az életutam és elkanyarodott a “boldogság” felé, lesz kedves a drága publikum vagy elfordulni, vagy örülni velem, vagy ha egyikre sem képes, hát jó mélyen kussolni és magában forrasztani az agyvizet, de nem bennem.

istock_000005034703xsmall

Vagy jön az odacsapok meg a többi…

Most megint jöhetünk azzal, hogy túl sokat képzelek és stbstb, de kezd elegem lenni. A sok okos azt hiszi, mindent tud, az ismeret pedig, ami a markában van, egyenlő a nullával. Én, amiről nem tudok, arról nem ugatok, sokszor viszont hallgatok a rég ismertről is. Jó lenne, ha a világ azon része, aki azzal van elfoglalva a napnak legalább tíz percében, hogy a másik mit-hol és mikor mit csinál ROSSZUL, az elgondolkodna azon, hogy erre a napi limit legfeljebb kettő perc. Lehet nem szeretni, meg lehet fúrni, de ez van. Lehet, hogy a poharam hamarabb betelik, mint az elvárt és a szende szöszi átvedlik valami nem csinivé és nem kedvessé.

Aztán akkor, majd lehet panaszkodni…

“Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üssövön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez.”

(Jeaniene Frost)

crazy

Maybe.

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

5 thoughts on “Nem értem…

  1. baromi zavaró a hóesés, csúnya a zöld és megint nem szépek az ő és ű betűk, úgyhogy valamit nem jól csinálsz
    na megvolt a mai két percem 😀

    (amúgy like :))

     
  2. Az ilyen emberek akkor csodálkoznak a legjobban, amikor a pofa vágást meg se látod, sőt még kedves is vagy, felrobbannak ők magukban. Semmi értelme harcolnod, attól csak jobban érzik magukat.

     

Mit gondolsz erről?