Csatárhegyi jetilány 1.0 – Itt fogok megdögleni, avagy képes riport egy aikidós gyalogtúráról

Ez megint lett egy hétvége!

Komolyan mondom, valahogy mindig sikerül úgy megkreálni a víkendjeinket, hogy ahelyett, hogy frissen-fürgén vágnék neki az új hétnek, megint fáradt vagyok, mint a dög és ráadásul a betervezett nagy feladatoknak is csak sacc-per kábé a 90%-ával végeztem.

Mondhatom persze, hogy nagyszerű volt, mert hát ez igaz, de hogy a szótárfüzetemnek, amibe végre a latin kifejezéseket akarom kigyűjteni megint a közelébe se értem, az is ziher.

A péntek egy neurológiai kórismeretek nap volt, mert valami okos úgy találta a sulivezetésben fent, hogy a rém bonyolult emberi idegrendszer tanulmányozására hat óra bőségesen elegendő. Hát marhára nem és majd kutyulhatok itthon magamnak jegyzetet belőle, de sebaj.

A különféle, Grace klinikából már olyan jól ismert subcraniális vérzéseket muszáj volt leöblíteni este, utána meg jólesett egy vödör gumimacival-, és egérrel behemperedni a takaró alá és onnan pislogni, míg fejbe nem kólintott az álommanó.

Másnap reggel véghezvittem a lehetetlent és elmentem három férfival vásárolni. Természetesen nehezített pályán és az élelmiszerbolt helyett a ruhaüzleteket jártuk végig. Szép kis misszió volt, főleg úgy cipőt próbálni, hogy közben megfulladsz a röhögéstől meg a tulajdon visszanyelendő nyáladtól, amit az egyes darabok váltanak ki belőled, de abban megeyeztünk, hogy a horgolt nyári csizmát egyikünk se venné fel, még ha fizetnének érte sem.

Vettünk viszont meleg kabátot, meleg futkosós cipőt és még barna csizmát is – amivel a vásárlási projektet úgy hatvan százalékban teljesítettem is. Kell még ugyanis farmer, meg pulcsi meg egyéb rongyok, aminek viszont majd hétfő délután futok neki, egyedül, tökráérősen.

Egy szombat délelőtt, amikor másfél óra alatt vettem két pár cipőt – már maga a csoda: eddig egy párat nem szoktam találni két óra alatt, de valószínű, hogy könnyítő tényezőként funkcionált a szerelem, amit már egy hete táplálok a fentebb említett hosszú szárú lábbeli iránt.

Miután a számomra elsődleges cél megvalósult, és nem fog lefagyni a tappancsom és ráadásul még dögös is leszek, elindultunk a Sparba elemózsiáért, amit a túrára viszünk.

Túra. Szép szó egy olyan eseményre, mely alatt ötször éreztem minimum úgy, hogy egy erdő közepén fogok megdögleni, és visznek el a vaddisznók Kenyába és válik valóra a Blair witch projekt és a többi.

Egyszer már csaptunk erdei lakomát a Ten Shin Kai Aikido fiaival és lányaival, de az úgy nézett ki, hogy autóval kivonultunk a Gulyadombra, ők edzettek, én meg a Belgyógyászati ápolástan könyvemet bogarásztam, majd utána megettünk egy lakodalomra elegendő mennyiségű szalonnát-kolbászt-paradicsomot és a többit némi kólás és alkoholos folyadékok társaságában, majd majd a megmaradt további két mázsa szalonnát elhordtuk haza későbbi fogyasztásra.

Hát ez most, nem így történt. Mivel gyalogtúrának indultunk, jóval kevesebb (szép kifejezés arra, hogy csak két disznónyi cuccot vásároltunk) élelmiszerrel vágtunk neki az erdőnek.

Központi kollégium start, futóapplikáció átállítva kirándulásra és elindítva a kilométerszámláló és uccu neki a Gulyának. Ott igyunk cseppet, a srácok edzenek kicsit, majd tovább-tovább a kilátóhoz…

20130921_123311

20130921_131042

IMG_6532

IMG_6528

IMG_6519

A képek az mutatják, hogy élveztem a dolgot és ez maximálisan igaz. A vetésis idők után sosem gondoltam, hogy szeretni fogom azt a  “mocskostetvesgulyadombot”, amire fttatni szoktak kivinni minket, de hát a szerelem ereje felbecsülhetetlen. Nem vagyok egy antiedzőcipős flancos maca, aki irtózik a túráktól, csak jelen helyzetben, szteroiddal táplálva kétlekedtem az esélyeimben a hegyekkel szemben.

Tévedtem, szerencsére.

Nekem mellesleg olyan tériszonyom van, hogy a hokedlire is akkor állok fel, ha ketten fognak, illetve ha kajáért megy a mászás és az efféle építményeknek eddig csendes alulról szemlélője voltam. Eddig. Most felmentem. Kézenfogva, de felspacíroztam, és a lassabban – váááárj! című vonyítások is szintenként kettőre korlátozódtak (még). A hab a tortán, hogy ki is néztem, fotóztam (gép gondosan csuklóra erősítve) és még pózörködni is volt kedvem, ezen felül pedig majdnem ugráltam örömömben azon a tákolmányon, hogy én ezt mennyire imádom és mekkora fless. Nem is ittam. Pofám. Leszakadt.

Vonultunk vonultunk, eszegettünk csupa alacsony glikémiás indexű cuccot, alacsony szénhidrát-, és kalóriatartalommal bíró dolgokat és megállíthatatlanul szakadtunk a röhögéstől…

IMG_6537

A kép ne tévesszen meg, az üvegben is bor van…

IMG_6549 IMG_6581

Ekkor lelkesebb voltam még, mint egy nyolc hónapos palotapincsi – vigyorogtam, mint a tejbetök és egyre csak azt szajkóztam, hogy ilyet akarok még.

Hmm. Jó.

Mire elértünk a második kilátóhoz, megtettünk bő hat kilométert és én még mindig mérgezett egér-szindrómásan trappoltam a fűben meg a sárban, és csak időnként sejlett fel előttem egy forró tea vagy egy finom pörkölt képe.

A megállókon az aikidókák vágtak százat, tanultak pár technikát, hömbölögtek a fűben (nem tudom a japán kifejezést a technikára, sorry, pedig fain kis neve van), én meg lehemperedtem a táskánkra és kattintgattam bőszen, mint mindig…

IMG_6617 IMG_6633 20130921_143221

Itt még az sem zavart, hogy én lettem a magatehetetlen, fűbenfekvő ellenség, és fogalmam sem volt róla, hogy mi vár még rám. Gyanakodni akkor kezdtem, mikor felhívták a figyelmem a nyugtával a napot című örök érvényű mondásra, annak kapcsán, hogy ez tök laza túra… Miért, nem az?

Hát nem. A szőke agyam eljutott a felmegyünk a hegyre részig, de nem gondolta tovább a hogyan jövünk le dolgot… Arra pedig legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy a lejutás egy rémálommal fog vetekedni, amelyben felváltva szidom a természet teremtő erejét, Veszprém hegyes-dombos képződményeit és egyáltalán minden retkes fűszálat, ami az utamba került. Mikor odaértünk a lemenetel kezdőpontjához, kaptam egy kisebb agyvérzést. Nem láttam, csak egy kurva meredek utat, amin keskeny ösvény vezet lefelé az ismeretlenbe.

Akinek két anyja van, majd az lemegy itt, de én nem. Na, ja, de akkor mi lesz. Itt ülök inkább a hegy tetején, ami csak egy retek domb, de nekem veri a Mount Everestet, és megvárom míg megesznek a rigók meg a vadnyulak, de tutti, hogy neki nem indulok az omlásnak.

Hát mégis. Némi biztatás és könyörgés után, mint egy tojógalamb elindultam félig seggen félig négykézláb, folyton-folyvást megszegve a szabályokat: nem ülsz le, egyenesedj fel és a lábad oldalt, nem nyúlkálsz. Hát én ülve, lekuporodva, lábbal notóriusan előre, mindenféle kibaszott gazba meg korhadt fába kapaszkodva araszoltam egy döglött csiga tempójában. Időnként felsikítottam,és öt másodpercenként elnyüszítettem magamat, hogy ne hagyj itt. Persze szó nem volt arról, hogy a Drágám majd otthagy a büdös nagy erdei veszedelemben, én félúton mégis bepánikoltam és elbőgtem magam. Valahogy jött a holtpont és én úgy érzetem, hogy ez a para nekem sok, inkább éhendöglök az erdőben, de egy lépést sem tovább.

Szétbőgtem a szemeimet, görcsölt a combom, folyt rólam a víz és a könnyeimtől azt sem láttam, hová lépek. Edward Cullent akartam, hogy kapjon a hátára és három ezredmásodperc alatt érjünk le a búbánatos francba, biztos talajra, mert még két perc ott fent és én tuti elpatkolok.

twilight trees

Nem így történt, de azt sem tudom, mikorra értünk le, az biztos, hogy a többiek már ránk csörögtek, hogy jöjjenek-e vissza segíteni, vagy mi is legyen… Nagy nehezen leértünk, és én azt hittem, vége.

Hülye, naiv szőke!

Leérve kézhez kaptam a laposüveget, amiben erdélyi áfonyalikőr lötyögött és olyan hévvel húztam meg, hogy félrement: egy áfonyaszem plusz a korty – majdnem megölt azután, hogy a hegy nem tudott. Congratulation!

A hegyet túléltem ugyan, de cirka ötven méter után jött a következő pofon. A patak. A mocskos patak, amit meglátva annyit kérdeztem:

– Hol a híd?

– Ott előtted, a farönk.

Meg a kismaci nagy farkát azt, én innen nem megyek tovább, én itt leültem és nem érdekel, vagy átdobtok, vagy maradok.

Mivel itthonról írok a laptopról, gondolhatjátok, hogy nem ragadtam ott, hanem csökött lassan, de átvergődtem: háromfelől kaptam az utasításokat, hogy mikor melyik lábam, hová tegyem, én meg azt sem tudtam, melyik a bal meg a jobb, de lassan már a kezedet a lábaddal kifejezéssel is kevertem.

Átjutottam, túléltem, nem hittem el. Hát még a képet, amit megláttam úgy húsz perc múlva…
IMG_6840

IMG_6858

A hegy tetején lévő pont – onnan jöttem le…

Kínomban már röhögtem, mikor arról kérdezett rögtönzött riporterünk, hogy élvezem-e a túrát – mert végülis a pánikolás ellenére visszanézve irtó jól éreztem magam,és az volt bennem, hogy mindjárt vége. Csakhogy Márkóig mentünk…

IMG_6720

IMG_6742 IMG_6784 IMG_6816

Aztán akármilyen elcsigázott is voltam, csak odaértünk, benyeltem egy kávét, némi kólát és pár szem tökmagot, aztán jött a buszunk és szépen hazaértünk.

Eszelős volt. Eszelős jó. A hazaút a pályaudvarról először messzinek tűnt, de visszagondolva a megtett tíz kilométerre, ide nekem az oroszlánt is!

IMG_6764 IMG_6842

 

2 thoughts on “Csatárhegyi jetilány 1.0 – Itt fogok megdögleni, avagy képes riport egy aikidós gyalogtúráról

  1. Pingback: Így volt szép, így volt csúnya – 2013 | Suz'n világa

Te mit gondolsz?