Szirénázás, banán, szavazás – hőségriadós bolondokháza

Kezdhetném a mai bejegyzést úgy is, hogy az elmegyógyintézet jelenti, de félő, hogy páran megkövetelnék a helyesbítést az egy elmebeteg jelenti kezdetű indításra.

Leültem a mai szép(?) vagy inkább mocskos meleg, tapadós-felsős és kielégíthetetlen folyadékhiányos vasárnap délutánon egy tányérral a konyhaasztalhoz, ráhalmoztam némi hideg paradicsomot és sajtot, majd megfogadtam ismét, hogy addig innen fel nem állok, míg a közzététel gombot meg nem sikerül érdemben nyomnom.

Hmm. A jelenlegi helyzet az, hogy a nasi képében díszelgő hidegtálam be lett falva – holott írás közbeni nyugtatónak szántam – én pedig már vonszolom is magam a hűtőhöz, hogy kifosszam hideg üdítő tekintetében.

Na jó. Az üdítő közel tíz százalékát az elmebaj kísérőtüneteként szereplő kézremegésnek köszönhetően ráborítottam az asztalra, aminek csak azért nem lett 700 decibeles vonyítás és sipítozás a vége, mert egy TEK-es reflexeivel két tized másodperc alatt felmértem, hogy a ragacsos lötty sem netbook-ot, sem telefont, sem pedig nem “minden.agymenésem.örök.őrzője-titulusban díszelgő noteszemet nem érte. Felhajtottam a pohárba került maradékot, de az eszem már a hűtőben rámkacsintgató banánokon jár 😀

Mielőtt a vér elborította volna az agyvelőmet, vettem két mély levegőt és pár száz papírtörlő segedelmével eltávolítottam az folyadékmaradványokat a viaszosvászon terítőről. Határozottan fejlődőképes vagyok, már ami az idegösszeomlás visszatartását illeti. Sejtem az okot, azt hiszem.

Annak, hogy megint eltűntem egy kis időre, vaskosan köze van a már említett mentős-cécóhoz. Történt ugyanis, hogy július huszonkettedik hétfői napjával elkezdődött a mentős gyakorlatunk. Beosztás szerint mi kapásból autóra kerültünk, ahová nőnek ugye alapból esélye nincs feljutni, hacsak nem mentőtiszt, mentőorvos vagy netalántán maga a beteg.

Nekünk kötelező most.

Ötvenöt fokban, mikor az emberek amúgyis kergék, hisztisek, aggresszívek, némely esetben pedig ezek kombinációjában léteznek, igazán izgalmas.

Már a legelső napom sem volt olyan hajjde piskótás, kapásból combnyaktöréses bácsi, lábszárfekélyes néni és egy betegszállítás a füredi Szívkórházba. Ez már eléggé elébe ment a tanultaknak, hiszen két hónap suli után épp túl voltunk egy elsősegély modulzárón, meg volt némi fogalmunk az anatómiáról, de vajmi keveset tudtunk egy fekélyről például.

Nincs ezzel semmi gond, mert hát könnyebb lesz a kórtan meg a belgyógyászat, ha már láttam előtte és nem csak fotón, de azért mégis, hé!

Másnap ismét “lazán” kezdtünk,  egy pánikbetegség tüneteit produkáló fiatal nő, meg egy lábszárfekélyes szállítás, amivel épp a kórház felé tartottunk, mikor rádión riasztottak minket, hogy stroke-gyanú és tipli tovább!

Sziréna felkapcsol, át a városon, én meg azon igyekeztem, hogy a szívemet valahogy visszatuszkoljam a mellkasom területére, mert egyre mászott felfelé heves dobogás közepette. Miééért?

Első éles akció, nem kicsit volt bennem para, mert a stroke azért mégsem törés, hanem életveszélyes állapot…

Kiérünk a helyszínre, rohanás be a házba, keressük a beteget. Erre megszólal a bácsi mögöttünk állva: én vagyok.

Hiába vagyok kezdő ugrifüles, annyit még én is összerakok, hogy egy stroke-nál nem feltétlen álldogál az ember a konyhaajtóban, depláne hogy nem beszél érthetően, így kicsit lejjebb hagyott az adrenalinszintem, de azért a nyugalom sem állt még be teljesen.

Betereltük a bácsikát a szobába, megvizsgáltuk, de szerencsére kiderült, hogy legfeljebb egy nagyon minimális agyi történés zajlott le nála, ami nem jár különösebb következményekkel, de tuti, ami biztos alapon bevittük a sürgősségire.

2170-mentok_omsz

Másnap ugyanilyen riasztás, stroke-gyanú, de arról végül kiderült, hogy belső vérzés némi alkoholfogyasztásnak köszönhetően (napi négy Liter(!) bor).

Voltak rosszullétek, szédülések, hányás-hasmenés, meg elég sok tumoros betegszállítás, de akadt két maradandóbb eset is.

Az egyik, utcazene első napja utáni reggelen az utcán szedtünk össze egy felébreszthetetlen tizennyolc éves srácot, aki inzulinos cukorbeteg lévén a szesztől kicsit bekábult. 24,6 volt a cukra reggel, a normális 5-6-os érték helyett. Azt sem tudta hol van, nem értett semmit, de a tűtől természetesen beijedt. Pár nap kórházi ellátással nézett szembe, némi nagyon felelőtlen szórakozás miatt.

Az úgymond “látványban erősebb” dolog egy ittas férfi begyűjtése volt, aki egy fröccs után (ahaaaa…) elesett és olyan szépen összetörte magát, hogy mire kiértünk a pólója egy csatak vér volt, az állából pedig csöpögött a dolog.. Természetesen állította, hogy ő nem is ivott mást az egy fröccsön kívül, meg nem is szokott (a kollégák mégis ismerték valahonnan), és minden könyörgés ellenére egyre csak nyúlkált és tapogatott, minek eredményeképp a teljes autóberendezést sikerült pirosra mázolni a tulajdon vérével. Takarítás, fertőtlenítés következik.

Éljen!

Hát emiatt tűnök én el a világhálóról.

Mert ötkor kelés van, fél hét után már bent keringünk, ötvenkor műszakváltás és hét-tízkor már az ember lánya imádkozik, hogy mutasson az óra negyed tizenkettőt, de az makacsul ragaszkodik a hét óra tíz perchez. Ha mázlink van, jut idő reggelizni, ha nincs, maximum sétálok egyet a sóskiflijeimmel a konyháig és már az autóban álmodozom a vajkrémemről, amit rá szándékoztam kenni a reggelimre, de az út Pestre visz és igazán örülhetek a fejemnek, ha kettőig visszaérünk az állomáshelyünkre.

Időnként semmi nem történik, akkor kucorodok be az egyik fotelbe és pótolom ott a kiesett alvásidőt, miközben a srácok Discoveryt vagy toronyugrást néznek a tévében… sokszor bújom a Helyszíni sérültellátás című sokképes, vaskos, és rendkívüli módon izgalmas könyvet, vagy épp fészbukon cseverészek a kinti világgal.

Ha meg megszólal az a bizonyos kettes csengő, ami nekünk jelez, hajítom a könyvet, ugrok ki a fotelból, kapom magamra az OMSZ-os mellényt és tűzök kifelé az autó irányába. Ezzel a dologgal egyetlen problémám van.

Ha az Oli e Gino-ban meghallom a pincérnek jelző csengőt, vagy a Tescoban a hajszálra pontosan megegyező jelzést, amellyel pénztárost hívnak  a kasszákhoz a kígyózó sorok miatt; ugyanazzal a hévvel lódul meg a vérnyomásom, és nemegyszer ugrok meg a székemben és majdnem csak el is indulok .

Hova?

Na az a jó kérdés 😀

Tehát jövök én, és írok, ha van még rá kapacitásom, de öt napból három esetén már négykor le tudnék feküdni aludni, mert olyan szinten zsíromat veszi a menet; de akkor is élvezem, az tény. Igyekszem ittlenni, mert hála az Égnek, elég sokan jelzitek, ha nem írok, ami valljuk be, jólesik.

Másrészt pedig, beneveztem a Goldenblogra és azzal kapcsolatban is vannak történések. Ez a HVG rendezésében zajló blogverseny, amely már kilencedik alkalommal kerül kihirdetésre, és első alkalommal, de nekivágtam én is.

Ezen a linken az EGo kategóriában találhattok meg, természetes, hogy Suz’n Világa címmel. Kérlek benneteket, ha van felesleges pár másodpercetek, kattintsatok egyet nekem, hátha 🙂

http://goldenblog.hu/szavazas.aspx?bId=4963

Köszönöm és amint tudok, ismét írok!

Suz’n

 

4 thoughts on “Szirénázás, banán, szavazás – hőségriadós bolondokháza

Hozzászólnál? Itt megteheted :)

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..