A hobbitok miért nem kapnak sárga csekket…?

Hétfőn hős módjára elintéztem a hónapok óta esedékes orvos látogatást. Azt már írtam, hogy majréztam, – szokásomhoz híven – hogy majd ott akarnak tartani.
Ez majdnem be is jött: két órára mentem időponttal, de már megszokhattuk a belgyógyászaton, hogy ott minimum a félnapos ücsörgés.

Mivel ezt már tudtam, vittem magammal egy könyvet: Nők a harmadik évezredben címmel. Pszichológiai iromány arról, hogy hogyan és miért olyanok a mai kapcsolatok, amilyenek, a nők szemszögéből. Miért csalja meg valaki a férjét, miért nem talál olyan pasit, aki meg is érdemli; hogyan befolyásolnak bennünket az ősök (anya, nagymama, stb.) a saját életükkel és hasonlók… Most épp azt a könyvtári ciklusomat élem, mikor felhalmozom itthon a pszichodokik és lélekbúvárok köteteit, és bár Csernusra fájt a fogam, azon valaki otthon kotlik. Meg akarom fejteni a megfejthetetlent, hogy miért és hogyan leszünk szerelmesek, vagy, hogy hogyan tudna a két nem kiegyezést kötni és túlélni a Karácsonyt hajtépés nélkül : D
Reménytelen. De nem adom fel.
A kölcsönzési naplómat viszont, ha végignézem, egyértelmű, hogy vannak különféle periódusaim:

Elsőnek ott a kiirtás alatt lévő romantikus felem, amely imádja a habos meséket a nagy Ő-ről és már képes gyököt vonni az olvasottakból. Határozottan fejlődőképes vagyok, ugye? Néha kiéhezem ezekre a felnőtt mesékre, ahol a végén úgyis összejönnek, és boldogan élnek, míg nem jön a happy ending. Vagy a nem happy, de ending. Csak azt már nem szeretjük leírva látni… mintha legalábbis működne az „amiről nem beszélünk, az nem létezik” elv.
Ezt meg szoktam fűszerezni némi nemű fantasyvel, és most kéretik nem túl hangosan fujjogni, de én igenis, hogy olvastam azt a népmegosztó könyvet, mely a partra vonszolt kákaköteg és a csillámfarkú, sápadt arcú szerelméről szól. Bella és Edward, alias Twilight. A könyv szerintem igenis jó. Az, hogy valakinek nem tetszik, el van általam fogadva: amennyiben ő is elfogadja, hogy én meg olvasom és punktum!
Mikor ezekkel megtelik az agyam, átváltok a véres, reális és borzalmas témákra, mint A Mór megtette (az elmúlt idők legdurvább bűnügyei), Én vagyok a móri mészáros?, A Tánczos-dosszié, meg a többi. Rettentően el tudok viszont azon merengeni, hogy ha ezt bírom idegekkel, meg gyomorral; ugyan miért leszek pánikolós csirke egy D-kategóriás tinihorror láttán? Mert ez az igazság. A legbugyutább és legkiszámíthatóbb zagyvaságtól is rémálmaim lesznek…
Ha már kellőképpen felhúzom magam a valóság szörnyűségein és már megismertem a gyilkolási módszerek mikéntjeit, átlovalok egy másik fantáziavilágba, és elmerülök Tolkien meséiben. Ott meg nem is annyira a varázslények kötnek le, hanem a tájak, amit meg ugye a film ad vissza eszméletlen jól. Ezek kapcsán azon szoktam ábrándozni, hogy melyik világot csípném jobban?
A hobbitokét, ahol nincs nyugdíjhelyzet, meg áfa emelés, nincsenek vízágyúk, és nincsenek adóhatóságok? Időnként jön egy-egy sárkány, meg van, hogy begolyózik a király, vagy leigázzák a népet és az orkok trollkodnak a vidéken; de mégis gondtalanok és boldogok… Ha kitör a háború meg a sötétség órája üti a delet, akkor kicsit necces lesz a helyzet, de végeredményben olyan happiness van, amilyenek nálunk akkor sem lesz, ha elköltözünk egy lakatlan szigetre Hawaii mellé és éjjel-nappal füvezünk. Arról nem beszélve, hogy a büdös életben nem lesz olyan a gyepszőnyegünk, mint ott, Zsákosék vidékén.
A mi világunkban naponta kapunk agyvérzést a sárga csekktől és pánikolunk a törlesztő részletek miatt s csak abból szempontból vagyunk nyugodtak, hogy tuti nem jelennek meg a nazgulok a fejünk felett…

1314119389-hobbits_partying
Nem tudok dönteni, de tényleg. Stikkes vagyok? Hót ziher!
A nagy mesemondó köteteiben azonban nincs túl sok szerelmi szál, így az újabb 8 kötetes kölcsönzés az agyturkászok véleményét adja vissza a párkapcsolatokról, hogy ne csak mese-habbal érje a szürkeállományomat. Hiányérzetem van, mit tehetek róla: párkapcsolat híján legalább hadd agyaljak rajta. Aztán utána reszkessetek, mert én simán alkalmazom is az olvasottakat, és kielemzek mindenkit. Sokan gondolják úgy, hogy felesleges ez az igyekezet, mert úgysem tudjuk vele megfejteni a másik nemet, de én határozottan állítom, hogy könnyebben kiszúrom a patkányokat, a szuperpatkányokról nem is beszélve; ha járatos vagyok az efféle irodalomban. Lehet legyinteni, lehet lehülyézni, de én ilyen vagyok és makacsul ragaszkodom az elveimhez. Na, jó, ez humbug. Nem olyan makacsul, mint kéne néha, de elméleti síkon legalább fel tudok sorolni párat, ami megadja a vezérfonalát az életemnek.

Höhö, most azt hittétek, megteszem? Hát nem!
Sok mindenről írogattam már és reményeim szerint még fogok is, csak van, amit inkább megtartok magamnak. Van, ami meg kikívánkozik belőlem. És olyankor születnek a több ezer karakteres bejegyzések, amikre egyikőtök azt mondja, végre vége, a másik meg azt, hogy miért csak ennyi?
Hmm, most például azt hiszem a kórházas sztori befejezését akartam megírni, de Középfölde felé kanyarodott el a képzeletem és még semmit sem tudtok.
Üldögéltem hát ott a váróban, ahol érkezésemkor még hely sem volt, s csak pár perc után rendeződtek úgy a viszonyok, hogy találtam egy üres széket, ahová bevackoltam magam: táskám az ölemben, kabátom a derekamat melegíti, egész kellemes. Mi is a bajom? Ja, csak annyi, hogy ez az a rémes kórház, kórházszaggal, ahol még a bódítóan szenzációs parfümömet sem érzem, csak a betegség bukéját.
A fentebb említett könyvvel igyekeztem nyugalmi állapotba ringatni magam, de míg nem vették el tőlem a lassan Révai Nagylexikon egyik kötetére hajazó kórtörténetes mappámat; addig nem tudtam lenyugodni. Kutattam a táska fenekén, kinyitottam-becsuktam a könyvet, füleltem és sasoltam, és néha nekiálltam vekengeni azon, hogy vajon a legújabb vérképemből mit olvastak ki.

Nagy nehezen elvették aztán tőlem a papírköteget, és újra nekifuthattam a relaxációnak. Kettőre hívtak, háromra el is felejtem. Mázlim lesz, egy-kettőre végzünk, mehetek haza seccperc! Naiv liba – még mindig. Fél négy felé járt, mikor iszonyú idióta gondolat vette be magát a fejembe: innen már majdnem mindenki elment. Van egy idős házaspár és két srác, meg én. Már a nővérek is hazaindultak, csak az asszisztens és Az Orvos van bent. Jézusom, itt én leszek az utolsó. Tuti, hogy valami gebasz van. Megnézték a vérképet, látták, hogy nem jó, eldöntötték, hogy ismételten összehoznak Jack-kel, csak nem tudják a reakciómat. Attól félnek, hogy hisztériás rohamot kapok, és azért hagynak a végére, hogy legyen idejük megnyugtatni…
Tudom, tudom… De nem tehetek róla. Trauma volt ez a nyári kaland. Már csak abban reménykedem, hogy mire megkapom az első nyugdíjamat, addigra feldolgozom. Igen, addigra. Sohanapján. Így van.
Már teljesen elhittem magamnak az őrült eszmefuttatásomat, mikor a srác, aki bement, kijött és engem küldött következőnek. Hoppá, akkor megúszom? Van még utánam egy ember. Lehet, hogy akkor nem én vagyok a kiválasztott?
Felkaptam a táskámat, bevágtattam és mosolyogva (lehet, hogy kicsit kényszeredetten) köszöntem. Lehuppantam a székre, szemben velem a doktor bácsi, mellette az asszisztens, és jön tőle a kérdés:
– Hogy van, Zsuzsa? (eskü egyszer szóvá teszem, hogy Zsuzsi vagyok. Nyugdíjkor.)
Legnagyobb meglepetésemre az orvos, mielőtt kinyithattam volna a számat, közbevág:
– Jól! Hát nem látja? Aki ilyen jól néz ki, az jól van! Igaz?
Kicsit ledöbbentem, de éreztem, hogy a Himalája egyik alapköve porrá omlik a gyomrom helyén, és valaki átpöccintette a megbaszazideg-kapcsolót a nemtudommitszedtembedeadjatokmég-kapcsolóra.
Onnantól kezdve vígan válaszolgattam a kérdésekre, és mertem is kérdezni. Eddig ugyanis nem mertem direkt hasizom gyakorlatokat végezni amiatt, hogy hátha még nem lenne tanácsos… Tökéletes alibim volt. Most meg örültem, mikor azt mondták, hogy finoman, ésszel (meg egy vödör mésszel), de már nekiállhatok. Juppié! Ott akkor úgy éreztem, hogy mentem lefekszem a metlakira és nekiállok haspréselni, de mire hazaértem, elmúlt a harci kedvem. Azóta sem jött vissza.
A vasamról ismét megerősítést nyert a feltételezés, hogy tré, alig három, holott minimum tíznek kellene lennie… Ettől a ténytől megint cidrizni kezdtem, hogy úristen; erre közlik velem, hogy semmi baj, nem kell megijedni, nem olyan kegyetlenül szar a helyzet. Óóó, hát akkor hipp- hipp-hurrá!
Megkaptam a receptjeimet, és felvillanyozva elhagytam a helyiséget. Beküldtem az utolsó beteget, és mikor már messze jártam a kórháztól, akkor ugrott be, hogy arról nem esett szó, mikor menjek legközelebb… Ez csak jót jelenthet. Nem kezelnek betegként, nem akarnak többet látni. Ennél jobbat el sem tudok képzelni… Azért a Lelkiismeretem tuti rákezd pár hónap múlva, hogy telefonáljak 😉

 
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

2 thoughts on “A hobbitok miért nem kapnak sárga csekket…?

  1. Nem töröllek, miért tenném.
    Örülök, hogy van véleményed, mert ezek szerint gondolatokat is ébreszt időnként a sok tekervényes marhaság, amit leírogatok. Vannak ebben jócskán túlzások, mint ahogy az irodalomban is, meg az életben is.
    Nem irtok én ki semmit, csak befáslizom a nyálas énemet és addig nem bugyolálom ki, míg nem lesz rá szükség. És tudom, hogy vannak rendes pasik, szerencsémre körülöttem is, csak az a baj, hogy ilyen papa, bátyus, rokon23 címszó alatt futnak 😀 de legalább érzékeltetik, hogy nem mind szuperpatkány 🙂

     
  2. Én vagyok akit vissza igazoltál a minap… Szóval tilts le nyugodtan, vagy törölj de úgy érzem a témához hozzá tudnék szólni. 🙂
    Örülök annak hogy ilyen “olvasós” vagy, de valamire vigyáznod kell. Nyolc évig pszichológusnak készültem, tudom hogyan gondolkoznak az ilyen “megmondós” könyvek szerzői. 😀
    Tetszik/nem tetszik a pszichológus és a pszichiáter is pénzből él, ergo abba fekteti bele az energizer-t ami kifizetődő lesz. Ha ennek az az ára, hogy a valóságból 1-2 részt kihagyjunk, neadjisten félre interpretáljunk, akkor meg fogja tenni! Először is fel szokták mérni, hogy kik azok akik nyitottak az ilyen témájú könyvekre. Leginkább (sajnos) 29-55 éves nők. Nekik ebben a korban történik meg a második emocionális pubertálásuk, tehát előfordulhat, hogy fiatalkori viselkedésük szöges ellentetjét fogják produkálni. Ilyenkor sokkal inkább fogékonyak a pragmatikus világfelfogásra, sokkal jobban szeretnek analizálni, kockáztatni, a nyers logikára építeni. Ezek alapjában véve férfias tulajdonságok! De hoppá, nem szintén ugyanebben a korban (oké, azért 29 évesen azért nem…) emelkedik meg a nőkben a férfi hormon szint? Dehogynem!
    Namármost, a valóságból bizonyos dolgokat úgy “kell” átfordítani, hogy ennek a célközönségnek tetsszen a dolog. Mikor fog tetszeni? Akkor ha ezek a könyvek arról szólnak, hogy:
    -a pasik mekkora szemetek
    -milyen megfejthetetlenek a férfiak
    -bezzeg az okos és tökéletes nők mennyi mindent megtesznek

    Ezt pedig csernusék ravaszul kihasználják… Persze az jó hogy te kölcsönzöd ezeket a műveket, nem fizetsz értük, de mégis művelődsz, ÉS AKARSZ művelődni. Ez jó! De azt jó tudni, hogy a valóság nem olyan bonyolult mint azt néha beállítják. Az élet, és a valóság egyszerű, a problémákra pedig sokszor a legkézenfekvőbb cselekedet a megoldás. Mindig az a rossz ember, aki balladai homályt kelt!
    A romantikus feledet meg ne írtsd ki kérlek, hiszen az is te vagy! Szeretni és elfogadni kell magadat. Nem egyszer, hanem minden nap, minden órában meg kell mutatni azt A VALAMIT. Nem másoknak, hanem magadnak. Akár beteg, akár egészséges az ember, a dolgok így működnek, és ebben még Csernussal is egyet értek. Ne érts félre az a csávó 95%-ban jókat mond, de amikor téved, akkor akkorát téved, hogy csak na (ezt ő maga mondta), ráadásul ezek a tévedések pont akkor jönnek elő amikor megjelenik az a Qrva PÉNZ és eszébe jut hogy “hoppá valamiből élni is kell…”

     

Mit gondolsz erről?