Füvezős élmények a gasztroenterológián

Most, amit elmesélek, nem követendő példa. Intés inkább. De tanulságos, az biztos.

Júliusban volt az a bizonyos műtét, és a kezelőorvosom egy hónap múlvára hívott kontrollra. Hétfőn fogok menni. November vége van. Gratulálok magamnak, de tudom az indokot.

Féltem. Rettegtem. Nem mertem visszamenni arra a helyre, ahol megoperáltak, mert az volt a fixa ideám, hogy bemegyek, rám néznek, és azzal a lendülettel betuszkolnak a műtőbe. Ismét. Erre azt tekintve, hogy semmi bajom, vajmi kevés az esély, de a frász, az frász. Nuku realitás, csak a majré.

Jó az étvágyam, hajnali kettőkor még simán eszek carbonarát, vagy ami épp az utamba kerül. Semmi alapja hát a zagyva sötét gondolatoknak, de a világos hajszínem úgy látszik erre van kitalálva… Feszengtem, és kb naponta kerestem kifogást, hogy most miért nem telefonálok. Most a szél fúj, most más intézni valóm van, most a szudáni külpolitikai állás nem oké…. De! Van nekem egy Lelkiismeretem, egy betegtárs képében, aki sosem hagy békén, hála az égnek…

Műtét előtt felvilágosít, műtét után felhív, tájékoztatja a többieket a hogylétemről,  és ha hülyén viselkedem, helyrerak 🙂

Mi lenne velem Nélküled???

Elrugdostak hát a telefonig, be is jelentkeztem. Csak ugye még a hétfői kontrollhoz nekem kell egy adag vér. Mármint vérkép, hogy legyen tájékozódási alapja a doktor bácsinknak.

Nagy nehezen bevonszoltam magam ma a kórházba, hogy ott elintézzük ezt az általam még mindig rettenetesen gyűlölt vizsgálati formát és bebizonyítsam magamnak, hogy még mindig hős vagyok.

Hős. Persze. Befelé menet a büfében megláttam az egyik sebészt. Jeanne D’Arc vérnyomása fel is ugrott rögvest. Levert a víz és erős késztetést éreztem arra, hogy sarkon forduljak és hazáig fussak.

Előre, te gyáva nyúl! Előre!

Átváltottam hősnő üzemmódba és csattogtam tovább a belgyógyászat felé.

Pont jön ki a Kedvenc Nővérem, és a rá váró bácsit félretaszítva, üdvözöl engem, fültől fülig mosollyal. Jelentem, hogy vérengzeni jöttem, és ő visszafordul a bácsihoz.

Itt kezdődött az imádkozós rész: légyszi, ő vegye le, légyszi ő vegye le…

Mázlim volt, Őt kaptam. Persze ettől én még felhatalmazva éreztem magam a rettegésre, és nyaktörő módszerrel elfordítottam a fejem a karomtól.

Mellettem egy eddig ismeretlen személy érdeklődött arról, hogy kezelésre érkeztem-e, mire Kedvenc Nővérem kihúzta magát és rávágta:

Nem! A Zsuzsát megműtötték és azóta jól van!

Mindezt olyan elánnal és büszkeséggel, mintha ő maga operált volna. Aranyos volt nagyon.

Aztán előkerült a Doktorom is, aki néha olyan morcos, hogy köszönni is alig merek neki, de ezúttal vidáman és soha nem látott kedvességgel fordult hozzám:

Látom, a bántást még mindig nem szereti. – intett a tű felé. – De jobban viseli, mint egy férfi. Azok itt nyávognának.

Nem akartam az ábrándjait összebarmolni, és kijelenteni, hogy most is tudnék vinnyogni, így bájosan közöltem vele, hogy ez van, eltűröm…

Hogy elterelje a gondolataimat, elkezdett dicsérni, hogy hogy kiszőkültem és milyen jól nézek ki illetve megjegyezte, hogy talán ezzel kellett volna kezdenie… Itt már nevetni is volt kedvem, persze csak óvatosan, nehogy elmozduljon a tű a célponttól.

Komolyan mondom, nekem így még nem örültek sehol. Úgy jöttek ki, mint aki szívott egy kis füvet, feldobva távoztam, magamon érezve a várakozók gyilkolászó pillantásait, hiszen nemrég jöttem, mikor ők itt várnak évezredek óta, én pedig már megyek is. De még mennyire!

Irány a könyvtár! Beszereztem 7 kötetet újfent, leginkább pszicho-, és érzelem-elemző irodalom témakörből és vígan vágtattam hazafelé.

Hétfőn várnak a valós vizsgálatra, remélem akkor is ilyen füves élményeim lesznek…

 

Te mit gondolsz?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..