Pokolbéli kalandjaim I. rész – avagy tudom, hogy ez ésszerű meg szükséges, de akkor is menjetek a ………..

Megint fordult velem egyet a világ, az is lehet, hogy kettőt, sőt ha egészen pontos akarok lenni: harminchármat, mert elég rég nem írtam, a drága bolygónk meg egyre csak pörög-pörög… Mostanság viszont azt érzem, hogy vertikálisan is meg-megbillen velem.

Minden úgy indult, hogy jogom volt feltételezni a legjobbakat: túléltem a világ legfantasztikusabb belgyógyászati vizsgálatát, felébredtem az altatásból, amellyel végzik, jót aludtam, friss voltam és tudtam, hogyha bemegyek a dokibácsihoz, miután szólít, újra lejátszódik az ismert forgatókönyv:

megkérdi minden oké-e, felír pár receptet, közli, hogy szükségem van az infúziós biológiai terápiára kéthavonta, hogy újra rendben legyek, közli az időpontot és én már hussanok is ki az ajtón… boldogan, mert az 51 kilómról újra visszajuthatok a 62-re. Hurrá.

Na de! A Sorsnéni, bal lábbal kelt fel aznap és döntött, beleköp egy jó nagyot a levesembe, ez esetben az infúziómba. A doktor fejcsóválva fogadott és még le se ültem, azt mondta: baj van. Meg kell műteni.

Nem elég a köpködés, még pofán is vágnak????

Mi? Engem? Műtét? Nemnemnem ez valami kurva nagy tévedés biztos. “Nem ússza meg, Zsuzsa, muszáj. Nem húzhatjuk tovább.” Nem is megúszni akarom, hanem elvetni még az elgondolást is! Engem egyszer műtöttek, 6 évesen, orrmandulával és elég is volt. Szeretem a dokikat, tévében, stramm harmincas-negyvenesként,George Clooney képében, de rohadtul nem vágyom annál közelebbi kapcsolatba velük, mint, ahogy eddig odatuszkoltak a körülményeim. Ez voltam én, a dac! Na, persze. Meg Jeanne D’arc egy személyben. Naná.

Egy frászkarikát. Nekiálltam bőgni. Végem volt. Az orvos rám nézett: nem kell pityeregni. Nem az a gond, hogy magát meg kell műteni. Az a gond, hogy én honnan akasszak le egy sebészt, aki megcsinálja. Kinek mi. Basszamegbasszamegbasszameg!

Mire én észbe kaptam, ő lebeszélte egy orvossal, hogy megműt cirka egy-két héten belül. Csak én menjek és beszéljem meg vele a részleteket. Ja, és nem biztos, hogy laporoszkópiásan megoldható… Ez az az eljárás, mikor lékhorgészat módjára három helyen kilyuggatják az ember lányát és  ennyivel ki van pipálva a téma. 4-5 nap múlva kihajítják a zöldövezetből -értsd sebészet- és élheti világát otthon. Hát jó. Bizakodjunk.

Nem mondom, hogy itt nem majréztam, de lett ez rosszabb is. Csütörtök reggel besétáltam az osztályra, hogy akkor megtárgyaljuk a dolgainkat az Atyaúristennel, aki Mamát számtalanszor operálta és tőle tudtam, hogy jó kezekben leszek. Sorsszerű, hogy hozzá kerültem? Lehetséges. Biztos.

Orvosi értekezlet nyolctól, én ott tébláboltam fél kilenckor, de ezek még bent pusmogtak. Állok a folyósón és próbálom kizárni a fejemből a képeket és a hangokat. Mi a büdös franc lesz velem, ha én már itt rosszul vagyok? Még hozzám sem értek. Haza akaroook menni!!!!

Óóóó. Van itt még más gond is. Ki a dokim? A nevét tudom, de hogy hogy néz ki… basszus. Les-les-les: hát  ezeken van név a köpenyen. Akkor csak sasolni kell.

Doktor úr! Hangzik mögöttem – gyors fordulat, nézzük a köpenyt: nincs rajt név!!!! Na, ilyenkor mi van?? Megkérdezzek egy beteget? Vagy egy nővért? Inkább kussolok.

“Bejött meglátogatott… olyan rendes orvos… szép kék szemeivel” Hoppá! Tényleg! Mama mondta: kék szeme van. Remélem nem kínai, mert akkor esélyem sincs lecsekkolni…

Kinyílik az ajtó, és kiözönlik rajta egy folyosónyi  fehér köpenyes. Pff, nesze nekem. Kék szemű. Eltorlaszoltam az irodája ajtaját a kemény 165 centimmel    és reménykedtem, hogy ráhibázok, hogy ő akar belépni rajta, nem pedig valaki más.

„Hé, ott neki kék szeme van! És erre jön!”

Lehetséges? Ő az?

„Doktor úr… Lakatos tanár úr küldött Önhöz…”

A válasz: igen…

MEGVAGY!!!!

„Az a gond, hogy én most megyek műteni… jöjjön vissza egy óra múlva körülbelül.”

Oké, oké persze. Visszamentem. Jön ki a szobájából, még mindig műtéthez beöltözve… Vagy már megint?

„Sajnos megint műtétem van. Holnap, esetleg ma délután…”

Persze, én tapsoljak, hogy megműtenek, ez meg hozzá az idegi edzés. Délután már nem mentem vissza, csak másnap, de akkor sem volt szerencsém…

„Másfél óra múlva, ne haragudjon, tényleg, várnak a műtőben…”

Nyugi van, elmegyünk addig a drogériába… seggére verünk pár ezresnek… minden rendben lesz.

Egy és egy negyedóra múlva azzal a fogadalommal léptem be az ajtón, hogy innen addig haza nem megyek, míg nem tudom, hogy mikor…

Hát megtudtam. 6-án felveszem osztályra, akkor haza is mehet, mert hétvége jön… Hétfőn kap egy kis előkészítést… kedden megcsináljuk, rendben?

Mint a bólogatós kutya a kalaptartón, mosolygok, és igenigen, persze, értem. Ööö, doktor úr, volt róla szó, hogy esetleg, van rá mód… hogy laporoszkópiásan… hogy meg lehetne oldani…

Hát igen, van, aki úgy csinálja… de önnél a gond a jobb oldalon van… az rizikósabb, és én szeretném végignézni a teljes belet… hogy nehogy máshol még maradjon gyulladt felület.

Hmm, jó. Akkor mindent tudunk, go home.

Úristen, tényleg megműtenek, basszus, műtét… felvágnak… a hasamon. A hasamon???? De az látszik! És hogy vág? Keresztbe? Hosszába? Van olyan is, hogy C alakban!!! Meg ferdén… EZT NEM MONDTA EL!!!!

Ha sikerült valamiképp lenyugodnom az elkövetkezendő napokban, jött a látomás: ott lesz örökre egy valamilyen heg. Hosszú csík. Egy jel. Inkább jelölne meg Jean-Claude, mint egy sebész. Én ezt nem akarom – mondtam már???

Hosszú egyedül töltött éjszakák alatt filóztam. Elaltatnak… Letolják az intubáló csövet. És ha nem tudnak felébreszteni? „Ez baromság. van ismerősöm a központi műtőben. Még mindenkit fel tudtak ébreszteni. Nem maradt még ott senki…” Aha. Köszi. A rémálmok végtükre is arról híresek, hogy kurva reálisak, nem??? El fogok vérezni, hiszen tök pocsék vérem van és ráadásul nullás. Ott fognak kiabálni felettem, hogy nincs több vér…

Kell ez nekem? Nem. Kell nekem a műtét, hogy rendbejöjjek? Igen. De kibírom? Nem. „Ha fej, te veszítesz, ha írás, ők nyernek.” Pont.

Jöttek a hisztik, a pityergések néma csöndben, a kiabálások, az ideg. Fokozódott a nyomás, ahogy közeledett a nap. Vércsoport meghatározás – vérvétel. Véralvadás és általános állapot – vérvétel. Tök fölösleges. Én mindenféle böködés nélkül is lenyilatkozom, hogy általánosan tréül érzem magam és még egy bökés és ölni is fogok. Kis naiva. Én így szeretlek. Nem voltál még kórházban. Majd megtudod…

6-dika. Jobb szeretem, ha december és Mikulás, mintsem július és a felvétel napja. Mit ne mondjak, az is megért már egy misét.

Szolid másfél órát ültem kint az előtérbe arra várva, hogy megmondják, három nap múlva melyik ágyba fekhetek bele. Addig láttam síró apákat, könnyező családokat, akiknek a lányát ott tolták el mellműtétre, betegeket, akik azért toporogtak türelmetlenül, mert mentek volna haza, 17-18 éves csajt, aki az anyjával ordított a telefonba, hogy mondja már meg neki, engedje-e megműtetni a máját vagy sem; és magamat, aki egymagában ült remegő szájszéllel, próbálta visszatartani a kétségbeesés könnyeit és azt mondogattam magamban: a zárójelentésemet akarom, a zárójelentésemet akarom…

Végre szólítottak, harmadmagammal és a nővér kiadta az ukászt: jöjjenek utánam. Egy másik, másik háromnak mondta: erre, jöjjenek. Basszus, mintha kivégzésre mennénk. Kövessenek, nem mondunk semmit, jobb az maguknak…

Újabb egy óra immár a társalgóban, kivárva míg mindenkinek felírják a műtő orvosát, jelenlegi baját, gyogyóérzékenységét, meg a többi magánügyét. Ó, Istenem.

Ezidő alatt összearátkoztam egy közvetlen 50-es hölggyel, aki megkért, hogy tegezzem. Oks. Innentől azért imádkoztunk, hogy legalább egy szobába kerüljünk. Bejött. Bingó. Aztán még megjelent az én operátorom, újra elmondta a műtét menetét, közölte, hogy lesz lefelé menet egy kis vágás a hasamon függőlegesen és ennyi. Kérdés van? Nincs, doktor úr a fő kérdés nekem a vágás volt, köszönöm. Vasárnap már csak egy üres levest egyen. Ó, hogy *******… helyett hangosan: rendben. Viszlát.

Nővér: Oké, azt mondta az orvosa hazamehet, ma? Igen. Rendben, akkor vasárnap. Viszlát.

És olyan boldogsággal, mintha mindenen túl lennék, kilibegtem a büdös épületből, hazaérve heves anyázás és „kórházszagú, undorító, ki kell mosnom” szöveggel leszórtam a kórházszagú gönceimet, majd újabb két napra el is felejtettem a rám váró borzalmakat…

(folyt.köv. – ne magyarázz, a bevezető maga 1185 szó, és gimiben a 150 szavas fogalmazásoktól mindenki már rosszul volt, tehát nekem is kell pihi.)

 

2 comments

    Mit gondolsz erről?